A MOSÁS
A MOSÁS
Ez az a szó, amitől a fővárosi embert kileli a hideg. Mosás van a háznál! Ez annyit jelent, hogy minden fölfordult, hogy minden kényelmednek vége van.
A menyecske (ha még az) már hajnalban föl van, csattog, pattog, veszekszik a szolgálókkal. A konyhai csatara zaja fölébreszt, de ha nem riasztana is fel, majd kiugrat vackodból maga az asszony, rád kiabálva, ha kőltői lelkületű, a költőből:
– »Föl szennyes szolga, föl hamar«! Ki abból az ágyból, mert szükségem van a vánkoscihákra! Egy, kettő, három, öltözködjék és aztán menjen el valahová a háztól. Ne alkalmatlankodjék itt! Haza se kerüljön ebédre, mert itt rá nem ér senki főzni az ilyen kákabélűnek. Ebédeljen a vendéglőben.
A ruhád megkeféletlen, a csizmád megtisztítatlan, reggelid kihűlt, mert már hajnalban főzték meg, de azért semmit sem szólhatsz, mert hiszen mosás van a háznál. A mosás mindent kiment a világon. Örülsz, hogy az előszobába rakott piszkos fehérnemű-boglyákon keresztül, az utolsó tiszta ingeddel kiszabadulhattál valahogy az utcára.
Nem is akadt még arra élő piktor, aki egy fővárosi mosást megfessen. Rettentően visszataszító kép lenne az.
De annál idillibb a falusi mosás, melyet mai számunkban mutatunk be a Szobonya Mihály szép rajzában, ahol egy darab élet van híven odacsapva.
Egy egyszerű falusi udvar tárul elénk összes járulékaival, köcsög a karón, napraforgó a kerítésnél, csáklya függ az eszterhéj alatt, ha netán a »veres kakas« találná magát elkukorékolni a ház tetején, a létra is oda van támasztva a padláshoz.
Az »édös« pedig ott áll a teknő fölé hajolva, felgyűrt karokkal, két keze jár szaporán, dörzsöli, morzsolja a szappantól tajtékos vízben a kis ingecskét. Tetszik is a szapulás csobogása a kis Erzsikének. Nem adná a világért, ha ő maga is megpróbálhatná. Ágaskodik lábujjhegyen, de mi haszna, kicsi a lányka, magasan van a teknő. Ej, ej pedig milyen szép játék lenne ott pocskolni a vízben… Ni, éppen most öntenek bele egy kis »kékítőt«.
Az »édös« meg-megfeccsenti a vízzel kötekedésből, mire Örzsike, brr! megrázkódik, sírásra fordul a kis mályvapiros ajka, de eközben meggondolja magát, és egy igéző mosolyban fakad ki.
– Anya, én isz… én isz – selypíti epedő hangon.
– Te is szeretnél mosni úgye, szentem? Várj, ha majd nagy leszel. Moshatsz még eleget.
Különösen a ruhacsavarás mulattatja, mikor a fölpuffadt vászondarab, ha egy kicsit megszorítja az »édes«, csuromban ereszti a vizet.
– Én isz, én isz!
– Hagyj békét, aranyom. Hiszen neked mosok. Eredj no, ne légy itt, ne helytelenkedj, még magadra rántasz valamit… Ott van a kis kutyka, játsszál azzal!
Tisza csakugyan ott fekszik az udvaron, nagy közömbösen két első lábát szétvetve, de az Örzsike a világért sem közelítené meg, durcásan nyöszörgi:
– Félek tőle.
– Akkor hát eredj szívem a pipikékhez, a tyúkokhoz. Azokkal mulatozzál!
Örzsike oda sem mehet. Azokra is van panasza:
– Félnek tőlem.
