A FEHÉR VÁROS
A FEHÉR VÁROS
(Amerikai fotográfia)
A muszka be nem jön talán, de a muszka világ bejött.
Az egész város fehér és tündöklő. Egy lepedővel van letakarva minden. Madartávlatról nézve az egyszínű tájékot, a fehér házfedeleket, fehér utcákat, egy óriás sima fehér lappá folynak össze a háztömbök. Nem látni a tornyok csillogó bádogját, a házfedelek különféleségét.
Csak egyetlen piszkos szalag fut végig a láthatáron: a Duna; máskor ezüst volt, most rézkatlan színű.
De ki az ördög nézné most Budapestet madártávlatból; még a madár is szívesen beállna most embernek, aki a kemence mellett melegedhetik.
Nemhogy madártávlatból, de sehogy sem lehet most nézni. Mert a szél telefújja az ember szemét, részint azzal a hóval, amit az utcákról fölragad, részint azzal, ami most esik. Mert hol szitál rézsuntosan, hol játszi pajkossággal röpköd csatacsillag képében, hol andalogva pilinkál finom pehellyé morzsolódva a levegőben.
Egész hóboglyák emelkednek az utcákon, tegnapi, tegnapelőtti és múltheti rétegekkel. Az utcák végében átmetszések történtek, hogy a publikum járhasson. Csörgő szánok siklanak végig a hóhegyek közt.
A hideg éles, metsző; zúzmara fedi a bajuszokat, a szél süvít, s csapkodja a nyitott kapukat, lóbázza, feszegeti a cégtáblákat, s hab helyett havat ver a borbélyműhelyek cintányérjaira.
Érdekes kép. A hófehérke regéjébe való. (De nem hiszem, hogy annak az előadatására készülne a köztisztasági hivatal.) Néhol valóságosan megakadt a közlekedés, a kocsik összetorlódtak, s van András bácsinak elég dolga, míg helyreállítja a »rönd«-et.
– Minek esik annyi! – ez az ő véleménye, s ebben fogóznak meg az illetékes közegek is.
Az utcák néptelenek ilyenkor, éppen mint Halmas-Szentbogárdon. Minden megszűnt. A boltok nyitva állnak, de vevő nincs. Aki csak teheti, ki nem mozdul a lakásából, mert a gondozatlan járdákon térdig hóban kell járnia; az még jó, ahol nem gondozzák, de az a veszedelmes, ahol gondozzák, mert olyan felületesen takarítják el, hogy a megfagyott olvadékban okvetlenül el kell az embernek esnie.
– Mekkora hó! – kiáltja az idegen, ha a vasúton idáig bírt eljutni.
– Ez még semmi! – kiáltom én. – De majd mekkora lesz a városi költségvetésben!
*
Bátran idejöhetne most Verescsagin orosz képeket festeni.
Láthatná ezt a fehér világot… Hogy ugrál a csikorgó hidegben, hogy emelgeti lábát dideregve, a börze felett, a kis Merkur. Milyen fehér lett. Fázik szegény. No, de egy kicsit mégis nagyon ugrál…
Petőfi köpenyege is csupa hó. No, hát mégis eljutottál Szibériába, jó poéta; csak egy kicsit antidatálta a becsületes Manasses.
Szinte megérthetővé váltál pillanatnyira.
Most már hallom, hogy mit kiáltasz:
– Seprőt magyarok, seprőt! (Azt aztán nyílt kérdésnek hagynám, hogy a havat kell-e elseperni előbb vagy más valamit?)
A nagy havazás (már évek óta nem emlékeznek az emberek ilyenre) sok mindent megváltoztatott.
A béke fehér színével borította be a távirda drótokat, de ezek azért makacsul viszik a háborús híreket; legelőbb engedtek a természet hatalmi erejének a kofák, e gyöngéd lények, akiknek sátrai egyszerre eltűntek a föld színéről: utánuk meghódoltak a komfortábli kocsisok, akik egy ló helyett most már kettőt fognak be.
Azután a hordárok hagyták oda »posztjaikat«. Az okosabb enged. Meleg pálinkamérések ablakaiból lesik a »megbízatásokat«. Azután az újságírók adták meg magukat, akik bevették a »havazást« eseménynek, s újdonságokat írnak a viselt dolgairól.
Legkésőbben adta meg magát a városi magisztrátus, már így gondolkozik:
– Minek hordassuk el az utcákról, hiszen itt is csak úgy elolvad az idővel, mintha egyebütt lenne.
Ami logika, az logika. És a türelem a legszebb polgárerény.
Hiszen végre is bármint didereg e zimankós fehér világban ott künn a fiákerló, a hóban térdig botorkáló felkötött állú iskolásgyerek és a kapuk mélyedésébe húzódott koldus – még mindig maradt a természetben valami piros: az emberi orrok.
S ezen orrom számára egy kis burnót még mindig akad a városatyák szelencéiben.
Kérek belőle egy csipetnyit.
Hrksz prkszt! Minden rendben van!
