A »MAGYAR KONGÓ«
A »MAGYAR KONGÓ«
Nagy riadalom van most Háromszéken a szép Sepsiszentgyörgyön, ahol ma tartja közgyűlését a kultúregylet, és ahol a tömérdek vendég közt ott van az írói és művészi kör.
Igazán sajnálom, hogy egészségi állapotom miatt nem lehetek most ott, ámbár ha ott volnék is, édeskeveset lendíthetnék, mindössze talán megnézném az egylet évi működésének eredménye gyanánt azt az egy megmagyarosított oláhot, akit tavaly még elő nem bírtak mutatni.
Mikor aztán kibámulnám magam azon a jámbor oláhon (ha ugyan megvan már), elővenném az én Málik barátom redakciójában a kalamust, és megírnám a »Pesti Hírlap«-nak a tudósítást Szentgyörgyről, Előpatakáról, a bankettről, a toasztokról – úgy amint azt a többiek teszik.
Nos, hát a tudósítást meg lehet írni itthon is.
Mernék rá mérget venni, tisztelt olvasók, hogy sehol sem fogadták az írókat olyan szívesen, senki sem örült a mostani odajövetelüknek jobban, mint a székelyek.
Csak én örültem még náluknál is jobban, hogy most mennek oda – és nem ezelőtt három hónappal. Mert ha ezelőtt három hónappal lett volna Háromszéken az írói kör, semmi esetre sem választottak volna képviselőnek írókat. S ezt én bizonyos okokból nem nagyon szerettem volna!
Hogy azonban áttérjek tudósítói tisztemhez – leírom, milyen város az a Szentgyörgy.
Igen, igen, mert azt mind meg fog kelleni írni apróra. Hiszen éppen abban van a legnagyobb humor, hogyha a magyar ember kimegy a Salzkammergutba s onnan ír, nem kell kommentárt adnia a színhelyről, de ha Erdélybe utazik, hát ismertetni szükséges a vidéket, a helyeket, ahol megfordult.
A derék Horváth Gyula, mikor a »Partikularizmus« című gyönyörű könyvet megírta Erdélyről, erővel azt a címet akarta neki adni: »A magyar Kongó«. Én beszéltem le róla, azon alaptételből indulva ki, hogy nagy igazságokat sohasem kell egyszerre kimondani.
De menjünk tovább. Szentgyörgyről van szó. Hát igen – Szentgyörgy a második fővárosa Székelyországnak, azonban mégis oly szűk anyagi viszonyok közt él, mint egy huszadrangú magyar mezővároska. Ha egy toronyórát akarnak csináltatni, évekkel előre tervezgeti ki Császár Bálint, mint a szegény ember, ha tehenet készül venni: milyen lesz, tarka lesz, a szarva kajla lesz.
Pedig külsejére csinos város, nehány szép emeletes házzal. A vidéke pláne gyönyörű, míg ott közte csörög el a Debren patak, jobbról az Őrkő mereng le, s onnan kezdődik a gyönyörű fennsík, a »szép mező«, egy a havasoktól körülvett róna, melyen nyár közepén pajkos délibáb játszadozik. Ez az egyik tündér, a kedves, az enyelgő. A másik tündér a gonoszabbik, a híres Nemere, amelyik hét bundán keresztül is kifújja az utasból a lelket, s felfordítja a székely fuvaros szekerét.
Ez a székelyek klasszikus földje, véres csatákról beszélő vidék, hol ezer emlék hullámoztatja meg a szívet. Erdély szép történelme végigcsillámlik… Ott van Köröspatak, a régi harangjaival és a Kálnokyak kastélyával, emitt Uzon Béldi Pál házának romjaival, amott a havasnál Oltszem a festői Mikó-kastéllyal, melynek homlokzatán oda van vésve a vers:
Zordon vadság végeztébe
A nyíltságnak kezdetébe
Övéinek emelte,
Barátságnak szentelte
Hidvégi gróf Mikó Miklós
Ezer nyolcszáz huszonhatban.
A nyíltságnak kezdetébe
Övéinek emelte,
Barátságnak szentelte
Hidvégi gróf Mikó Miklós
Ezer nyolcszáz huszonhatban.
(Biz ez nem valami szellemes versezet. De a leutazott íróknak elég jó. Olyan »Útilapu«-féle nívón áll.)
A vendégek nagyobb része az előpataki fürdőbe van elszállásolva. Hát ez a fürdő is egy élő szemrehányás – a magyaroknak, kik kimennek csavarogni mindenfelé, de a sajátjukat nem tudják megbecsülni.
Előpatakot, mely Szentgyörgytől egy órányira, a földvári vasútállomástól pedig alig másfél órányira fekszik, a múlt században kezdték kiépíteni, s utóbb oly lendületet vett, hogy ma már több mint száz villa van a kies völgyben, némelyik európai komforttal berendezve. De mire a villák megszaporodtak, a vendégek fogytak el. A becsületes oláh bojárok, akik hajdan nyaranta ellepték Előpatakot, itt költvén aranyaikat, apródonkint észre tértek és otthon mosakodnak hazai fürdőikben, míg ellenben a magyarok apródonkint sem tértek észre, és még most is a külföldre járnak. Így hanyatlik és pusztul évről-évre a jobb sorsa érdemes Előpatak.
S ez a szomorú hanyatlás mindenütt látszik a falvakban. Kidűlt-bedűlt úri kúriák búslakodnak a szegényes, de tiszta székely házikók között. Elhanyagolt úri parkok gyomja és tövise kiáltoz rád: »Itt baj van!«
S künn a mezők is mintha ezt beszélnék. A sűrűn következő határbarázdák olyanná teszik a székely mezőket, mintha egy csíkos nadrágszövet lenne. Csupa csík. A csíkok évről-évre sűrűbben jönnek. A népesség egyre több, a brázda is egyre több, de a föld nem több, csak annyi, s minden új osztálynál keskenyebbé válik, ami egyre-egyre jut. Néha olyan kis darab, hogy nem érdemes az ekét beleállítani.
A földet persze nem lehet kitágítani (pedig csak ez segítene gyökeresen a székelyeken), hanem a mezőgazdaságra mégis jó befolyással lehetne, ha minél előbb keresztülvinnék a tagosítást.
Noha, mint minden újításnak, ennek is nagy ellensége a székely. Zöld Ferenc ő uram kegyelme nem átallotta elém állani a választás után:
– Már most csak egyet mondok instálom – így szólt –, de az aztán nagy szó lesz.
– Csak ki vele, Zöld Ferenc uram.
– Tessék megmondani odafönn a tekintetes Tisza Kálmány úrnak, hogy én mit üzentem.
– Ha valami okosat üzenne kegyelmed.
– Azt üzenem neki instálom, hogy eddig még minden jól van, ahogy van, és jól is lesz, úgy, ahogy lesz, de már azt az egyet meg ne tegye, hogy a matyikuszt ideállítsa a földjeinkre, mert embere vagyok a szavamnak, de belevágom a vasvillámat.
– Nem úgy van az, Zöld Ferenc uram – mondom neki. – Elhamarkodja kegyelmed a dolgot.
– Mármint én?
– Kegyelmed bizony. Mert azt olvastam a régi iratokban, hogy Mária Terézia alatt a székelyek nem akartak krumplit ültetni.
– Hát aztán?
– Hát aztán a királyné megharagudott emiatt és megparancsolta, hogy erőszakkal is rá kell a jóra a népet vinni. Huszonöt botot vágtak arra a székelyre, aki a krumpliültetést megtagadta.
Zöld Ferenc uram szörnyülködve csóválta a fejét.
– Erre természetesen nekifogtak a krumplitermesztésnek, és ma már igen sok krumplis földet láttam az ilyefalvi határban.
– Az ám.
– Pedig nincs is meg már a hajdú, aki a huszonöt botot kiszolgáltassa.
– Uhm, hum. Mond a képviselő úr valamit.
– De nem úgy van az, Zöld Ferenc uram. Most már csak okoskodjunk tovább. Mit szólna ahhoz kegyelmed, ha most Tisza Kálmán egyszerre betiltaná a krumplitermesztést?
– No, azt szeretném én látni.
– De hát arról jót áll-e nekem kegyelmed, hogyha majd száz év múlva valaki ilyen apróra akarná széthasogatni a tagosított földjeiket, amilyenek most, nem akadna-e arra is egy Zöld Ferenc, aki közbekiáltson: »No, azt szeretném én látni«.
Zöld Ferenc megütődék egy percre, de csak mégis azt nyögte ki végre nagy fejrázással:
– Nem lehet az. Lehetetlen az, hogy olyan Zöld Ferenc legyen valamikor.
– Gondolja meg jól.
– Meggondoltam, instálom. Csak tessék mégis megmondani a tekintetes Tisza Kálmány úrnak.
A ragaszkodás a régihez szép költői jellemvonás a magyarban, de már nagyon sok kárát vallotta.
Jó, hogy a kultúregylet éppen azon a vidéken tartja ezidén a közgyűlését, ahol legégetőbb alakban jelentkeznek az erdélyi bajok. Egy kis megfigyeléssel és valamivel szélesebb látókörrel innen szabhatja meg működése irányát. Nem az oláhokat kell szorítani, hanem a magyarokat kell megtartani.
De a kultúregyletnek is ki kell még magát előbb forrnia. Tisztába jönnie a célokkal és az eszközökkel.
És ez lassan és nehezen megy, mert ott is vannak Zöld Ferencnek.
