AZ ALMA MATER
AZ ALMA MATER
(Hiábavaló csevegés)
Ma nyílt meg az egyetemi tanév. Megélénkülnek a főváros utcái nemsokára. Az alma mater gyermekei összejönnek anyai áldással, atyai tanácsokkal és flóresekkel s egy rózsás jövőnek a reményével.
Az anyai áldás sokat ér, és talán nem fogy el sohasem, az atyai tanácsok azonban hamar kiröpülnek az amice fejéből, de azért mégis sokkal későbben, mint a flóresek. Ami a legállandóbb az egyetemi kurzusban: az a remény, hogy a jogász olyan nagy semmi, amiből minden lehet.
Nem is szándékozunk most mi belekötni sem az atyai tanácsokba, sem a flóresekbe (majd beleköt azokba az új »Központi«-nak a fizetőpincére), hanem megvalljuk őszintén a reményt, azt a bohókás atyai-anyai képzelődéssel hízlalt reményt szeretnők egy kicsit megcsappantani.
Mert nem úgy van ám az már, mint régen volt, mikor még az egyik kedélyes jogi professzor így szólította meg a tanítványokat:
– »Excellenciás, méltóságos, nagyságos és tekintetes uraim! Mert tibelőletek mindez lehet.«
Azelőtt jó gondos anya volt az »alma mater«. Aki őhozzá dörzsölődött nehány éven át és testimoniumot kapott arról, hogy a kötényével volt valamikor betakarva, az »úr« lett ebben az országban. Legalábbis tekintetes úr.
De az alma mater gyermekei annyira felszaporodtak, hogy ma már az egykori professzor úr, ha még élne, bízvást kitoldhatná a titulust: »Kegyelmes, méltóságos, nagyságos, tekintetes uraim, proletárok, koldusok, páriák, szerencsétlen flótások« stb. (Nem is merem folytatni, mi minden lehet a »haza virágjaiból«.)
Egyszóval meg kellene már egyszer értetni a magyar középosztállyal, ne nevelje mindenáron fiait az úgynevezett lateiner pályákra, melyeken már ma megdöbbentő arányokban mutatkozik a túltömöttség.
A magyar embernek egyáltalán nincs érzéke a pályák becsének felösmerésében. Egy része a dzsentrinek belepenészedett abba a felfogásba, hogy az ő csemetéihez minden más foglalkozás méltatlan, csak a hivataloskodás bent a »vármegye urai« vagy az »állam szolgái« közt. Tertium non datur. És hogy csak egy könyv van a világon és az a »Corpus juris«. Minden más könyv adhat kenyeret, de kalácsot csak ez az egy. A módos dzsentri minden gyermekében főispánt vél lappangani.
A szerényebb anyagi sorsú dzsentri már kezdi magát megadni annyiban, hogy egy kicsit körültekintget, vajon a megváltozott, ocsmány világban mégis melyik volna a legkevésbé bizonytalan pálya, de persze csak az úri pályák közt. Hátha mérnöknek adná a fiút vagy doktornak? Ezek már a modern apák, de ezek sem találják el soha a pályákat, rendesen elkésnek. Az én szülővármegyémben például a velem egyivású fiúk, akkoriban folyván a határtagosítások, többnyire a mérnöki pályára léptek. S mi történt? Az, hogy mire kitanultak, már akkor az a pálya nem ért semmit. Ma már csupa végzett mérnökökből telnek ki nálunk odahaza a díjnokok.
Még jobban megtört a vagyontalan dzsentri, és ez a nagyobb rész: megtört, semmije sincs, de annyira mégse tört meg, hogy a külszínt feladja. Pedig ebben van a társadalomnak minden átka. Csak egyetlen jelszó kellene, hogy vérré váljék, s le volna győzve ennek a nemzetnek a legnagyobb ellensége.
»Le a külszínnel!«
De térjünk vissza a legszegényebb dzsentri osztályhoz. Nos igen, ezek már lemondtak arról, hogy a fiaikból »kastélyos« urak legyenek, nem ábrándoznak fiaik karrierjéről és arról, hogy az elkopott címer új fényre derüljön, hogy a szaladó hétszilvafát a gyerekek megállítsák, de megnyugszik abban, hogy a fiai »írnokságokat« kapjanak, egész életükben küszködvén görnyedten a keserves kenyérért.
És ezeket hiába kapacitálja az ember:
– De kedves bátyám, hát nem jobbat tenne ezekkel a szegény gyerekekkel, ha mesterségre adná őket? Hiszen jobb pálya az. Az írnok a legutolsó ember a világon. Milyen gondolat írnokká nevelni a gyereket. Hisz az annyi, mintha szándékosan koldussá nevelne valakit. Írnokká lehet az ember leesőben, mert az egy szerencsétlenség, mintha a lába törik el valakinek, de hogy egy egészséges gyereknek maga az apja készakarva törje el a lábát, ez borzasztó lelketlenség.
– Hüm, hm – ümget ilyenkor a tönkrement bocskoros kedvetlenül.
– Ami pedig az iparost, a kézművest illeti, az, ha jól érti a mesterségét, úr a maga nemében. Az írnoknak még előbb állást kell kapnia, protekciót keresnie, de a kézművesnek a két kezében van a protekciója, mindig magával hordja.
– Igaz, igaz, de mikor az írnok mégis az úrféléhez tartozik, szalonkabátban jár és nincs a famíliának szégyenére. A kézbesítő tekintetes úrnak szólítja, sőt a levélcíme is az.
– Hanem azért, urambátyám, mégsem látott soha meggazdagodott írnokot, de meggazdagodott lakatost eleget.
– Igaz, igaz – ötöl-hatol az öreg –, magam is belátom, hogy így van, de nem lehet, nem tehetem, tetszik tudni, a világ miatt. A feleségem, az anyjuk talán meg is őrülne, ha bőrkötőbe látná a gyerekeit, s kiugrana dühében a bőréből, ha mesterember kérné meg a leányait.
Ez a felfogás meg van már csontosodva. S lesznek a fiúk írnokok, díjnokok, sikkasztók és váltóhamisítók, a leányok pedig tanítónő diplomát szereznek, amellyel megszerzik a boldogtalanságot, és egész életükben elcsavaroghatnak egyik küszöbről a másikhoz, míg helyhez jutnak.
A legközelebbi napokban a magyar sajtó jól kimérgelődte magát az orosz ukázon, mely a szegényebb sorsú emberek fiai előtt elzárja a főiskolák ajtaját: hogy micsoda gyalázatos intézkedés az a XIX-ik században?
Pedig talán nem is olyan egészen bolond ukáz az. A muszkának mindig volt magához való esze.
Csak a minap panaszkodott előttem is egy miniszterünk, hogy amikor egy írnoki állomás megüresedik, százával lepik el a miniszteriumot a folyamodók, javarészben diplomás emberek. A hivatalokért folyamodó s elutasított kérvények száma évenkint ezerekre megy egy miniszteriumban.
Ezek mind az állam kenyeréből akarnának enni.
– Boldog isten – sóhajtott fel az illető miniszter –, mekkorának kellene e kenyérnek lennie, hogy mindenkinek jusson.
Így áll a helyzet. Elég szomorú. S miután a kenyér nem igen lehet már nagyobb, szükség, hogy az éhesek száma fogyjon meg. Ide vág az orosz ukáz.
S ki tudja, ha így megy, nálunk is nem fog-e kelleni bedugni a tölcséreket, melyeken át a tudományokat eregetik a fiatal szittya koponyákba?
Azért hát, kedves urambátyáim és asszony nénéim, fogadjanak nekem szót, s ha már az öregebb gyereket fel is pakkolták vagy már le is helyezték az alma mater ölébe, ne sokat teketóriázzanak azzal a többi cseperedővel – rá kell adni azt az ördögadta bőrkötőt. Nem hal bele abba a gyerek, hanem megél általa: mégpedig talán sokkal jobban, mint a bátyja.
Ami pedig azokat az úgynevezett »lélekemelő példákat« illeti, hogy itt is, ott is egy-egy szegény ember gyereke nagyra vitte a lateiner pályán – pedig abban sem volt különb talentum stb. – az önöket éppen ne alterálja, mert az egészen a vakszerencse dolga.
Éppen most ül a nyakamon egy exképviselő barátom, aki őszinte bonhomiával panaszolja:
– Jó program, rossz program, sok ész, kevés ész, mind bolondság, mind nem ér semmit. Nekem nagyon megtetszett Széll Kálmán idei programbeszéde, megtanultam és elmondtam otthon a kerületemben. Hát mi történt? Valóságos nevetség. Ő meglett, én pedig mebuktam vele. Pedig szórul szóra szakasztott az a program volt.
Hohó! Bocsánat, nyájas olvasó, hogy e komolyan kezdett cikkben úgyszólván akaratlanul a humor terére csavarodom…
Ámbár hiszen jeleztem kissé a címben, hogy »hiábavaló csevegés«.
Igenis az. Ösmerlek, kedves magyarom, és nem is merlek hibáztatni, mert mikor az én fiam felnő, hát félek… mert hiszen végre is közületek való vagyok, félek, hogy én is odaviszem az agyontömött alma materhez.
Könnyű fecsegni, prédikálni, de hova vigyem egyebüvé?
