A KÉT BRONZEMBER
A KÉT BRONZEMBER
Tegnapelőtt virradóra a közös ügyeknek valami ellensége, mint a lapokban olvashattuk, meglopta az öreg Deák Ferencet: levévén róla a lepedőt, amelybe betakarva kellett várakoznia a nagy hazafinak, míg az ünnepélyes napon őfelsége int a kezével, s lehull róla a burok.
Az öregúr szétnézett, amint a lepedő lehullt róla.
Szent Isten, hol vagyok? Köröskörül éj volt, nem látott semmit. Az égen barna felhők úsztak, a friss hajnali szél kötekedve süvített, s csapkodta fényes bronz arcát.
Egypár elkésett mulató bandukolt hazafelé. Az egyiket felösmerni vélte. Nini, ez alighanem az Aldzsi. Már hol volt megint az az Aldzsi?
A tolvaj ezalatt lélekszakadva futott a lepedővel.
Ej, ej, mormogta magában az öregúr. Az a Thaisz Lexi még most is olyan gondatlan ember. El hgyta lopatni a hüvelyemet. Pedig mennyit tettem érte…
Lassankint pirkadni kezdett. Az ég fölvette keleti szélein a frissen fejt tej üde színét. Az öregúr megint szétnézett.
Aha! Hiszen én voltaképpen a Lánchíd terén vagyok. Mennydörgettét! Hisz ez itt a saját klubom a hátam mögött. Ez meg ott az Akadémia. Jó reggelt, jó reggelt, kedves gróf!
Az öregúr észrevette Széchenyi Istvánt, aki üdvözletet integetett neki a kezében levő irattekerccsel.
– Jó reggelt, szomszéd. Hát ön már itt van. No, hála istennek. Legalább nem leszek többé egyedül.
– Miféle tekercs az a gróf kezében?
– Ez az az adománylevél akar lenni, amelyben az Akadémiára ajánltam fel azt a bizonyos hatvanezer forintot.
– Miért van ön háttal fordulva az Akadémiának?
– Alkalmasint azért tétettek ide úgy az akadémikusok, hogy ne lássan őket, mit csinálnak. De ön is, kedves Deák, háttal van a klubnak.
– Alkalmasint én is azért. Pedig szeretnék oda benézni estelenkint, mit csinálnak a képviselő urak.
– Higgye meg, nem látna sokat. Legfeljebb a Nedeczky Pista piké játékát.
– És mégis, tudja mit csináljunk, kedves gróf? Most már ketten vagyunk, segíthetünk egymáson. Ön vigyázzon a Klubra, én meg az Akadémiára fogok ügyelni. Aztán éjjelenkint, mikor mindenki alszik, mikor mély csönd van, elbeszéljük egymásnak a tapasztalatainkat.
– Csakhogy az a dolog bibéje, hogy itt soha sincs csöndesség. Az imént is egy csomó uracs zavargott itt az utcán. S mikor a rendőr kérdőre vonta őket, azt mondták, hogy »coki rendőr, mi kaszinótagok vagyunk«. S a rendőr elsompolygott. Saperbleu! Hát azért kellett nekem alapítanom a kaszinót?
– De hisz ön bármely irányba tekint, egyformán büszke lehet. Akinek sok műve van, nem baj, ha egyik-másik nem sikerült is. Ím itt a Lánchíd.
– Hagyja el, kérem, domine spectabilis. Abból is kevés az örömöm. Így éjjelenként gyakran látom, amint jó magyarjaink leugrálnak az oszlopokról a víz mélyébe egy-egy velőthasító sikollyal. Sok itt a szegény ember, spektabilis. Unom már az egészet.
Deák: Hogyan, ön unalmasnak találja ezt a szoborállapotot. Ez nem bíztató rám, kezdőre nézve.
Széchenyi: Végtelenül. Önnek még könnyű, mert ön legalább ül, de nekem itt kell állnom. Mégpedig szégyenszemre. Valahány idegen idejő és reámnéz, mind csak azt mondja: »Micsoda ízléstelen bronzember ez«. Csak már megszabadulnék.
Deák: Tehát ön nem tart az örökkévalóságtól?
Széchenyi: Biztos vagyok benne, hogy el fogok innen menni.
Deák: Mikor?
Széchenyi: Mihelyt csak egyetlenegy ízléses szobrot látnak a pestiek, tudom mindjárt megutálnak. Megvallom, bíztam önben, mikor hallottam, hogy idehozzák. Azt hittem, olyan rosszul fogom magamat kivenni önnel szemben, hogy rögtön eltávolítanak. De fájdalom, csalódtam. Ön is rosszul néz ki, kollega. Összeillünk. Apropó! Miféle környezetben van ön? Mert én alám valami unalmas mitológiai alakokat ültettek, akik bárgyú képpel bámészkodnak nappal a világba, s éjjel irtóztató hortyogást visznek végbe. Nem látták ezek soha az Olimposzt.
Deák: Nekem négy személyből áll a kíséretem. Csupa asszonyok. Az egyik a vén »Iustitia«, Fabinynak a napa.
Széchenyi: Csevegjünk egy kicsit róla. Hogy néz ki? Jó karban van?
Deák: Nem nagyon vaskos, mert a legvaskosabb a »Kiegyezés asszonyság«. Ez a szipirtyó éppen 23 métermázsát nyom. A legsoványabb a »Hazaszeretet kisasszony«, ez csak 16 mázsás. Szegény kis hektikus. Rossz bőrben van.
Széchenyi: Sapristi, nem hittem volna, hogy az ön hölgyei ilyen súlyosak. 23 mázsa a Kiegyezés? Derék teher! De beszéljünk az asszonyokról. Találja ki, miről gondolkozom most?
Deák: Nem is képzelem, gróf úr.
Széchenyi: Az jár eszemben, hogy vajon kire várjunk mi ezután, ha már itt kell ácsorognunk, ki lesz majd a harmadik kollega.
Deák: Alkalmasint Kossuth Lajos vagy valami poéta.
Széchenyi: Kossuthot nem gondolnám, még kevésbé valami poétát. Isten ments attól, hogy itt szavaljon örökkön örökké. Mindent, csak poétát és Zichy Jenőt ne. De én Andrássy Gyulát gondolom.
Deák: No, az nem is lenne rossz. Elég mulatságos ember.
Széchenyi (mosolyogva): Mit gondol, kedves Deák, az ő szobra alatt ki fog guggolni?
Deák: Dóczy?
Széchenyi: Dehogy. A deficit. (Fölkacag). Teringette, hány mázsa lesz az! Mit gondol, kedves Deák?
Deák: Ne nevessen, kérem, olyan hangosan a gróf, ne gúnyolja a deficitet olyan nagyon, mert itt hallgatódzik alattam az édesmamája, a »Kiegyezés«. Ne szomorítsuk az anyai szívet, hogy olyan monstrum gyereke van.
