A LOJÁLIS SZÍNMŰ
A LOJÁLIS SZÍNMŰ
(Rebellis tárca)
Megjelent és lapunkhoz beküldetett Jókai »Keresd a szíved« című drámája; a kiadó Révai testvérek igen csinosan adták ki a négy felvonásos művet, melyet szerző »A kőszívű ember fiai« című, az 1848-iki időkből merített regényéből dolgozott át, de amelyet a közönség most már nem fog a színpadon látni, mert noha Woraffka, Kropacsek, Tocsek és Mocsek stb. Bach-korszakbeli cenzorok nehéz örök álmukat pihenik már, az új idők kitoltak egy másik cenzort, gróf Keglevich Istvánt, aki a darab előadását, mint azt tegnapi tárcánkban már jelentettük, meg nem engedte. Éspedig miért nem?
Mert a darab a lojalitás ellen vét.
Mikor én (ti. én az irodalmi rovatvezető) ezt a dolgot reggel a »Pesti Hírlap«-ból megolvastam, elkezdtem a homlokomat, szemeimet dörzsölni, aztán kikiáltottam a szobalányra:
– Náni, hozzon be egy kancsó vizet és locsoljon meg, mert én álmodom.
– Dehogy álmodik a tekintetes úr; hisz olvas.
Hogyne álmodnám, hisz az csak teljes lehetetlenség, hogy a valóságban akadjon ember, aki Jókai Mórt nem találja elég lojálisnak.
És mégis úgy van.
Ez a kolosszális gondolat a Keglevich István ötleteinek raktárából került ki.
Elkezdtem kacagni. Majd újra megnéztem a »Pesti Hírlap«-ot, különösen az évszámot rajta. Hátha átaludtam, mint Ripp, vagy harminc esztendőt?…
Mert harminc esztendő múlva már lehetséges, ha így haladunk, hogy Jókai nem lesz elég lojális, ha így marad.
De mégsem aludhattam át harminc esztendőt. Mert harminc esztendőt csak tán ki nem tölthetett Keglevich az intendánsi széken. Hiszen lefekvésemkor már harminc hetet sem adhattam volna neki józan ésszel.
Úgy van, 1887. év áll a lapon. Idő tehát a jelenkor.
Nosza hamar beszólítom a legöregebb fiamat nagy fejcsóválások közt:
– Hozd ki csak gyerek a könyvtárból a Jókai új színművét, a »Keresd a szíved«-et. Hadd lássam, mit ír az öreg lázadó.
Nekiestem nagy mohósággal és elolvastam egy huzomra. Érdekes dolog. Nem akarok Gyulai Pállal veszekedni, hát nem állítom, hogy mint színmű valami remek lenne, de több ötlet, több poézis, több szépség van benne, mint ötven más színdarabban. Biz ebbe nagy gyönyörűsége lett volna a közönségnek. Sok szín, sok tarkaság, hatásos, sőt megrázó jelenetek egész sora. Teringette, hogy tudnak ezek az emberek szeretni, lelkesedni. Ejnye, de sok rendkívüli kitűnő perszóna jött itt össze!
De nini… öntudatlanul magával ragadott az édes meseszövevény, észre sem vettem útközben, hol van hát az a rebellisség.
Újra elölről kezdtem olvasni, már akkor csász. kir. szemekkel, s végre megtaláltam a második felvonásban a corpus delictit.
– Ide zsandárok! Megvan! Megfogtam. Ez az öregasszony csinálta a botrányt. Hapták! Szuronyt szegezz! Fogjátok meg!
Ez az öregasszony Baranghyné, a színmű egyik hősének, Baranghy Richárdnak az édesanyja, aki Richárdot a császári királyi kapitányt (kit nyilván a Lenkey-reminiszcenciák hatása alatt rajzolt Jókai) igyekszik a fölkelő magyarokhoz elcsábítani.
Baranghyné megjelenik a császári táborban, s ilyenformán szurkálja Keglevichet, akarom mondani kapacitálja Richárdot:
BARANGHYNÉ
Lélekcserélő idők járnak, fiam! Mindnyájan más emberek lettünk. Még a kőnek is szíve van most és fáj. Azt akarták, hogy annak, aki fegyvert hord, ne legyen. Hisz az örök anya, a haza néma, nem kiálthat: fiam segíts! De nem gondoltak arra, hogy minden egyes kardviselőnek van egy édesanyja otthon, és ha kétszázezer anya elkezd jajt kiáltani, azt majd meghallja a nagy gyermek. Mi kiáltottunk. És a fiak meghallották szavunkat. – Csak te, csak te egyedül nem hallottál meg minket.
RICHARD
Hallgatlak, anyám.
BARANGHYNÉ
Nézd. Itt van egy fiatal leány: gyermek még. Ez meghallja, midőn titkosan elbeszélnek egy pokoli tervet, hogyan veszítsék el kedvesét. Akár tesz, akár nem tesz. Már ki van adva a parancs, hogy elfogják, ha mozdul, és töltve van ellene az orgyilkos fegyvere, ha helyt marad. És a fiatal leány nem gondolkozik, mit tegyen? Nem sír, nem esik kétségbe. Vígságot tettet, bort iszik, ittasságot színlel s amint magára hagyják, nekifut a sötét éjszakának, hgoy felkeresse kedvesének anyját; annak lábaihoz veti magát s így szól: asszony! Fiadat meg akarják ölni! Rettenetes, gyalázatos halállal! Siess! Keresd fel. Válassz számára szebb halált.
RICHARD
Óh, Edith!
BARANGHYNÉ
Én választottam, fiam. – Van még mező, hol az ilyen fiak, ha feláldozták magukat, anyjuk nem sír utánuk, csak édes könnyeket.
RICHARD
Mit tegyek?
BARANGHYNÉ
Tanuld meg közkatonáidtól. A teáltalad kiadott jelszón kívül egy másik is van: »Nyergelj, indulj.«
RICHARD
Én hűtlen legyek zászlómhoz, mely alá esküdtem? Ki soha egy bajtársnak adott szavamat meg nem szegtem, most törjem meg a hűséget, mellyel a kisálynak tartozom; ki rendjelét mellemre tűzte.
BARANGHYNÉ
Nagy fájdalom, hogy a hűség kétfelé szakadt; de a címeres rész a hazáé maradt. A haza parancsol.
RICHARD
Nem értem én azt! Mit tudom én, miért keltek fel otthon. »Alkotmány, szabadság« nevek, amiknek viselőjét nem ismerem. Mi ösztönzi a békés polgárnépet, hogy fegyvert fogjon? Nem tudom, nekem az olyan magas tudomány, amit nem érek el. Lehet, hogy ők jobban tudják. Lehet, hogy szent hitük, meggyőződésük, ami harcba vezeti őket. Elhiszem. De hát harcoljanak az igazságuk mellett fegyverrel emberül. Vágjanak bennünket karddal, vagy kaszával, ami kezükbe akad; de ne tántorítsák meg a hűséget közöttünk. Én nem értek az államtudományhoz. De egyet tudok, azt, hogy a katonai eskü, hűség, parola szentsége a fundamentuma minden országnak. Ha azt megtörjük, minden utána dűl.
BARANGHYNÉ
Elhiheted fiam, hogy amiért annyi százezer szívet meglepett az a láz, melynek gyógyszere »vér«, az nem hiú ábránd. Bátyád, Ödön, egyik vezéralakja táborunknak. Pedig neki ifjú nője van; két szép gyermeke: az egyik most kezd gagyogni. És ő elhagyta őket; s ment oda, ahol nem egy alakban vár rá a halál.
RICHARD
Ő nagyeszű, magas szellemű férfi. Ő tudja, mit cselekszik. Nekem nem jutott az eszéből. Én csak egyszerű katona vagyok.
BARANGHYNÉ
Ha mint ellenség jösz hazádba, bátyádat ott fogod találni talán az első ütközetben, veled szemtől szembe.
RICHARD
Azt megteszem, hogy honfitársamnak sebeket nem osztok; de ami sebet ők fognak nekem adni, azt fogadom hallgatag.
BARANGHYNÉ
Ez utolsó szavad?
RICHARD
Nem tudok mást mondani. A hűség ösztön, nem kényszer. Amit királyom, vezérem iránt érzek, olyan, mint az az érzés, ami apámhoz kötött; aki ha parancsolt: nem bíráltam, engedelmeskedtem; ha megfenyített: nem panaszkodtam, elviseltem. Nem tehetek másként.
BARANGHYNÉ
Akkor minket egy világ fog egymástól elválasztani. A te világod boldogabb lesz, mint a mienk. Te ott szeretsz, ahol boldogságot, hírt, nevet ígérnek. Az, amit nekünk ígér a sors, az mind sötét és keserű. Nem kényszerítelek, hogy vedd ki belőle a részed. Ahogy te a magasba emelkedni fogsz, úgy süllyedünk mi a mélységbe le. Hűségednek fényes jutalma meglesz. Hogy minket, hazádat, bátyádat, engemet hogyan temet el a balvégzet, azzal ne fájdítsd meg a szíved. De egyet mégis ígérj meg, fiam. Bátyád, Ödön mindent kockára tett: életét, vagyonát. Ha elbukunk, az az egy vígasztal, hogy a Baranghy-címert, melyet mi porba ejtünk, te újra felemeled s az ősi birtokot hűségedért mind magad elnyered.
RICHARD (Zavarodottan)
Anyám!
BARANGHYNÉ
Majd akkor, édes jó fiam, midőn hatalmas úr lészesz, midőn boldogságod fényében úszni fogsz; emlékezzél ez órára: anyád könyörgő szavára! Fiam! Bátyád ártatlan két kis gyermekét koldulni ne engedd!
RICHARD (Arcára teszi kezét, egy zokogó hangot fojt el.)
Győztél, anyám! Eltaláltad az egyetlen fájó részt szívemben. Hogy én tegyem koldussá bátyám két gyermekét! Nem, arra nem gondoltam én soha: hogy a hűségnek még jutalma is van: – és ilyen jutalma! Törjön hát össze régi jellemem. Váljak hát porrá s te, aki szültél, alkoss belőlem új embert megint; aki a múlt órára nem emlékszik. Eskü, kézcsapás, becsületszó legyen füst és pára, forogjanak a csillagok visszafelé: s Baranghy Richard akkor hordozza a fejét legmagasabban, amikor legjobban szidalmazzák! Pál! Add ki a jelszót: »Nyergelj, indulj.«
Ebből a mutatványból kilátszik, hogy voltaképpen maga Richárd is egy minta lojális ember volt, aki bátran lehetne ma belső titkos tanácsos, a nyilatkozatai nyomán. A grófné, az igaz, »rosszra« csábítja a gyereket a dienst-reglement ellen – de ilyen »rossz« asszonyok csakugyan voltak.
Én nem hiszem, hogy abból valami nagy veszedelem származott volna a Monarchiára, ha ezt Felekyné elszavalja. Nem olyan veszedelmes már Felekyné.
Ami pedig Jókait illeti, hogyan csináljon ő háborút a színpadon, ha az ellenséget nem szabad akként rajzolnia, hogy az a másik félre haragudjék?
Mindezekre a kérdésekre feleljen meg Keglevich István, aki teljesen nevetségessé tette magát ezzel az intézkedésével.
Mert ha az idézett jelenet miatt (mely a legrebellisebb) tagadta meg a darab előadását, akkor abban roppant komikum van.
De ha nem politikai vonatkozásai miatt vette le a műsorról, hanem azért, mert talán gyenge darabnak tartja, abban meg aztán kolosszális komikum van.
Bátran nyugodt lehetett volna a tisztelt intendáns úr.
Ha Jókai akár politikai tapintatlanságot követ el, akár rossz darabot ír, megvan még ő akkora nagy ember, hogy a hiba súlya egészen ráessék. Higgye meg, senki sem fogna így szólani:
– Hogyan engedhette a nagy tapintatú Keglevich István, hogy ez a lázító darab előadassék?
Sem azt nem mondaná senki, ha a darab nagyon gyenge lenne:
– Hogy adathatta elő Keglevich, a kitűnő műértő, ezt a fércmunkát?
Hanem így szólanának az első esetre:
– Jókai kezd fordulni hozzánk.
Vagy szidnák a második esetben:
– Ejnye, de gyenge dolgot írt ez a mi Jókaink.
És Keglevich neve szóba sem jönne. Biztosítom. Nem együtt emlegeti ezt a két nevet a magyar nemzet.
