TETSZETT MÁR OLVASNI A »PESTI HÍRLAP«-OT?
TETSZETT MÁR OLVASNI A »PESTI HÍRLAP«-OT?
A következő megtörtént esetet mesélték el nekem s én éppen pszichológus szempontból tartom érdemesnek a megírásra.
Van ugyanis egy rettenetes hidegvérű képviselő, nevezzük Nászkaynak (mert most a választás előtti évben már nem való névleg pellengérre állítani a képviselőket). A mi Nászkaynkat semmi sem bírta kivenni a sodrából. Ha tarokkozott, hiába fogták el a pagátját, éppen olyan közömbös arcot vágott hozzá, mint amikor ő fogta el a másokét. Ha bosszantották, éppen olyan nyugodt volt, mintha nem is hallaná. Miatta beszélhetett a Házban akárki és mondhatott fehéret vagy feketét, bukhattak kormányok, történhettek frappáns fordulatok, az ő idegei meg nem mozdultak, az ő arca meg nem változott. Egykedvűen vett a világon mindent. El is nevezték »idegtelennek«.
Próbáltak már annak a barátai mindent, hogy fölkavarják a vérét, szidták a feleségét, föl sem vette, költött veszélyekkel rémítgették, még csak a fülét sem hajtotta rá. Utoljára is abban állapodtak meg, hogy a rinocérosz bőre hitvány hártyapapiros az ő flegmájához képest.
Az ősszel azonban mi nem történik. A mi Nászkaynk egy ebéd után künn szürcsölgeté a kávéját a Báthory-féle kávéház előtt s vidáman beszélget két ismeretlen úriemberrel.
E pillanatban arra megy egyik tréfás kollegája s ötletszerűleg így köszönti:
– Szervusz. Olvastad már a »Pesti Hírlap«-ot?
– Nem – kiáltja utána.
– Mi van benne?
– Benne vagy!
– Lehetetlen! – morogja Nászkay elképedve. – Hiszen nem volt tegnap név szerinti szavazás.
Mert Nászkay csak akkor fordul elő a lapokban, mikor név szerinti szavazás van vagy a távollevők, vagy az igenesek közt, és mikor az osztályokat kisorsolják. Olyankor az összes lapokban megnézi, nem maradt-e ki a neve, jól van-e kinyomatva, s azzal megint pihen jó nagy darabig a babérain.
S most egyszerre benne van a »Pesti Hírlap«-ban. Csodálatos ez!
– Hej, pincér a »Pesti Hírlap«-ot!
A tréfás kollega ezalatt befordul a Kecskeméti utcába, ahol csakhamar találkozik egy ügyvéd ismerősével s a lelkére köti:
– Szervusz. Ha elmégy a Báthory kávéház mellett, ott találod Nászkay képviselőt. Mondjad neki kérlek, hogy: »olvasta-e a “Pesti Hírlap”-ot?«
Az ügyvéd csakugyan átment arra és rákiáltott Nászkayra:
– Olvastad már a »Pesti Hírlap«-ot?
– Hej, pincér, hozza már azt a lapot! – mondja türelmetlenül.
A pincér csakhamar visszajön, ajkain a szokott mondattal:
– Kézben van, kérem.
Nászkay beszélgetni kezd egyébről, midőn megint arra jön egy ismerős (akit nyilván megint a tréfás képviselő kollega küldött a nyakára).
– Jó napot!
– Jó napot!
– Tetszett már a »Pesti Hírlap«-ot olvasni?
– Ejnye, kutyateremtette pincérje – zúdul fel indulatosan –, hát még most se hozta el azt a lapot?
– Olvassák kérem.
– Hát nem tud hirtelen hozni egyet a trafikból? Mikor itt van a trafik az orra előtt. Nézze meg az ember, milyen lusták ezek a pincérek. Miért nem lettetek püspökök, akasztófáravalók!
A pincér elrohan és elhozza a »Pesti Hírlap«-ot. Nászkay szokott lassú tempójával lát hozzá, olvassa, olvassa, kezdi a Borostyáni cikkén, áttér az entrefilet-kre, rohan keresztül a »művészet« rovaton, bizonyos hevülettel átfürkészi az újdonságokat, ijedten pislant be az árverési rovatba. Sehol semmi.
Bekukkant a »kinevezések« rovatjába. (Abszurdum arra gondolni is.) Megnézi a »nyílttér«-t. Betekint a törvényszéki csarnokba. Ott sincs! Átolvassa a »szerkesztői üzenetek«-et. De mit is üzennének őneki? A »napirend«-ben meg eo ipso nem lehet. Teringette, csak tán nem tették bele az«elhaltak névsorá«-ba?
Most már csak a színlapok következnek, meg a »hirdetések«. Oh! Hátha a kishirdetésekben üzen neki valaki? Holmi dévaj menyecskék ott hancúroznak az utolsó oldalon.
De bizony ott sem volt bent.
»Ez mégis furcsa! Hiszen három ember látta, három ember mondta, három ember olvasta, hát mégiscsak benne kell lennem.«
Most már idegesen kezdte az elejéről olvasni. Eltartott jó három óráig. Végigment az egész lapon, de sehol sem fordult elő.
Homlokát kiverte az izzadtság, arca kivörösödött, szemei kísértetiesen forogtak.
»Megőrültem?« – kérdé önmagától s harmadszor is elkezdte olvasni a lapot elejéről kezdve, de már akkor reszkettek a kezei az idegességtől, a halántéka lüktetett, a betűk összefolytak előtte.
Úgy rohant haza, mint az őrült, de a lapot is vitte magával.
– Olvassátok – szólt otthon a családjának izgatottan –, benne vagyok a lapban, de nem tudom megtalálni. Keressétek meg.
A család átolvasta, átfürkészte az egész lapot, de végre is arra ment ki a dolog, hogy a »papa nincs benne«.
Öklével dühösen csapott az asztalra.
– Benne kell lennem, ha mondom. Keressétek!
Most aztán fennszóval kezdték olvasni elejétől végig, egészen addig a sorig »Nyomatott Légrády testvérek körforgó gépén«, de a Nászkay neve nem volt benne.
– Keressétek! – hörgé – mert benne van, bizonyosan benne van.
Majd kikapta a kezükből, bezárkózott a szobájába és egész éjjel kereste magát benne.
Utoljára is azt hitte a család, hogy megtébolyodott, reggelre orvost hívattak, aki egyenesen eltiltotta Nászkayt a »Pesti Hírlap« olvasásától.
De mindjárt akkor megjegyzé: hogy csak erre az egy számra szól a tilalom, – az ezután következő számok »ártalmatlanok«.
Az eset kitudódott később s annak a tanulságául szolgál, hogy minden embernek vannak idegei, csak a fogantyújukat kell tudni eltalálni.
