A LEGNAGYOBB SZÉLKAKAS
A LEGNAGYOBB SZÉLKAKAS
Egyszer az én Károly barátommal (aki azóta már képviselő) elhatároztuk, hogy megnézünk egy kortesmozgalmat a választás előtti estén, hogy aztán annál élethívebben leírhassuk a »Pesti Hírlap«-ban.
Károly ügyes fiú. Atyjától nagy nevet örökölt és nagy ügyességet, mely sok önérzettel és vakmerőséggel párosul. Nincs az a szituáció, amelynek ő urává ne tegye magát. Ha keresztül hajítják a házon – ahogy mondani szokták –, a másik oldalon talpra ugrik, mint a macska. Mindent mer és minden meglehetősen jól áll neki.
Tehát egész bátran mehettem el vele a Mudrony-féle párt tanyájára, mely a Józsefvárosban az úgynevezett Paczona-kertben tartott értekezletet. Isten neki, menjünk. Ha valami baj találna lenni, majd csak kivágjuk megunkat valahogy.
Megvallom, mégis szepegtem kissé, midőn a kertbe értünk, ahol szerteszét néhány száz becsípett, lármázó ember nyüzsgött, mozgott.
Mudrony emberei leginkább iparosokból állottak. Okvetetlen köztük van valamelyikünknek a szabója vagy susztere és az mindjárt fölismertet bennünket. De a kormánypárti embernek egyébként is külön szaga van már, amit messziről meg lehet érezni.
Félénken néztem körül. Vagy húsz-harminc hosszú asztalnál ültek a derék iparosok, nagy disputákba merülve. Alig fordult felénk egy-két tekintet idegenül, közömbösen.
Az egyik asztalnál, mely a kert déli részén állt s mely fehér terítékkel volt ellátva, a boros palackok közt ott volt látható egy öblös tintatartó is és egy ív papiros meg egy csöngettyű. Ez volt az elnöki asztal. Itt üldögéltek a primipilusok. Némely asztalnál szerényen kvaterkáztak a csendesebbek, egy másiknál már tüzesebben folyt a dolog, rikácsolás és zenebona hangzott, poharak csengtek: »Éljen az ipar! Éljen Mudrony!« Egy harmadiknál felfordított székek, lerángatott asztalkendők és tört palackok elmúlt dúló csatákat jeleztek.
Éppen olyan időben találtunk belépni, mikor senki sem szónokolt, tehát a legrosszabbkor.
Mindjárt a szélső asztalnál egy ismerőst pillantottunk meg: Kebelfy Aladárt, a költőt.
– Jó estét Kebelfy. Jó estét! – köszöntöttük nyájasan.
Kebelfy ránk nézett, csudálkozón, hidegen, aztán elfordította a fejét. Nem ösmert meg.
No, ez rossz omen, gondoltam, s szerényen lekuporodtam mindjárt a kertajtónál az első üres székre, egy félmesszely bort rendelve szelíd hangon a pincértől, aki egy fához támaszkodva teli torokkal éljenezte a demokráciát, de azért nem bízott benne.
– Előleges fizetség! – mondá, mikor a messzely bort elhozta.
Csak midőn megittam az első kortyot, kezdtem Károlyra gondolni: Nini, hát Károly hová lett?
Nézem, nézem, sehol sem látom. Ejnye, hová ülhetett?
Hát éppen ebben a pillanatban nagy zaj, tolongás támadt:
Le vele! Ki vele! Nem kell! (Akkor még nem volt bevéve magyar szónak az »abcúg«.)
Mindenki a zene-bona irányába nézett. Az bizony jó messze volt az elnöki asztal tájékán. Felállok s ijedten látom, hogy éppen az én Károly barátom bőrére megy ez az élénkség.
Károly ugyanis az ő veleszületett merészségével, ahelyett, hogy valami félreeső helyen húzta volna meg magát, egyenesen az elnöki asztal felé tartott, legott elült a főemberek közé s még ott is azon kezdé, hogy amint leült, mindjárt fel is állt szónokolni. Ezért viharzott végig a kerten: Le vele! Ki vele! Ellenség! Spion! S több efféle felkiáltás.
A pezsgőbb vérű hazafiak felugrottak az asztaloktól és feléje rohantak, botokkal és mindenféle eszközökkel.
– Távozzék innen! – hangzott egy hatalmas, érdes hang.
A gyűrű mindig szűkebb lett. Károly azonban éppen nem látszott gondolni a futásra, ott állt egész elszántan, félelmetlenül.
Már most mi az ördögöt csináljak – gondoltam magamban. – Nem adnám sokért, ha itt nem volnék, de ha már itt vagyok, nem hagyhatom el ilyen kritikus pillanatban a barátomat. Vele kell élnem halnom. Pedig praktikusabb dolog volna elszaladni. De mit mondanak majd holnap!
Végre is olyan lutheránus módra oldottam meg a kérdést, hogy arrafelé kullogtam, ahol a veszedelem van s úgy igyekeztem odaállani jámbor bámész képpel, hogy ő észrevegye az ottlétemet, de a közönségnek fel ne tűnjék.
Hiábavaló volt; rám ösmertek. Egy kovácsmester kihúzta a piszkos, fekete öklét a bőrköténye alól és megfenyegetett vele:
– Ketten vannak a jómadarak! – kiáltá. – Ketten vannak!
– Mit csináljunk velük? – szólt egy ács. – Mégis vérlázító az, hogy ide mernek jönni.
– Ugyan mit teketóriáztok velük? – ordítá egy asztalos rekedt kappanhangon. – Üssük őket agyon!
Erre kacagás támadt a tömegben. A hangja is komikus volt az asztalosnak, de a kívánság is bizonyos derültséget keltett.
Szabadabban lélegzettem fel.
Meg vagyunk mentve. A magyar ember, ha egyszer elneveti magát, a mosolyával eltemeti a gyűlöletét.
Ezt a szerencsés pillanatot ügyesen kiaknázta egy, a csengettyűs asztalnál ülő korifeusok közül, felállt s lecsendesítvén a zajongókat, kik mint a darazsak jöttek ellenünk, így szólt:
– Uraim! Az erős nem fél senkitől. Éppen azzal mutatja, hogy erős. Hallgassuk ki ezt az ellenséget is.
– Igaz. Úgy van! Halljuk!
Károlyt beszélni hagyták. Felállt egy nádszékre és reszketeg lassú hangon kezdé: »Tisztelt uraim!«
Soha még annyi érdeklődést és izgatottságot nem éreztem beszéd alatt, mint e pillanatban. Mert ettől a beszédtől függött, hogy ép testtel hagyjuk-e el a veszedelmes kortesfészket. Cicero és Démoszthenész ékesszólását szerettem volna most Károlynak.
Elkezdett nekik a vámügyekről beszélni. Rettentő ellentmondások, zúgás, visítás, kurjongatás viharzott fel.
Eláll! Nem kell! Taszítsátok le!
Egy hatalmas rög feléje repült, de szerencsére a szék karfáján mállott szét.
Károly látván, hogy nem arat sikert, elhagyta a mondat közepén, és a mesteremberek érdekeiről, a kisiparról kezdett beszélni.
Még nagyobb elégedetlenség, még rettenetesebb zúgás fogadta.
Károly most sem jött zavarba, elhagyta hirtelen a be nem végzett körmondatot, s hangját megeresztve felkiáltott:
– Uraim, mikor én a száműzetés kenyerét ettem…
Erre a nehány szóra egyszerre figyelni kezdett valamennyire a tömeg.
– Igen, uraim – folytatá –, mert bár fiatal ember vagyok, úgy nézzenek meg engem, hogy én a száműzetés keserű bölcsőjében születtem…
Síri csönd állt be.
– Távol az édes hazától éltem le gyermekéveimet Londonban. Egyszer meglátogatott bennünket Kossuth nagynénje. Mi gyermekek kikutattuk a kézitáskáját és egy kiflit találtunk benne. Egy száraz kifli, melyet otthonról hozott, az édes hazából. Felosztottuk e szent csemegét és sohasem felejtem el a pillanatot, amikor azt megettük…
A gyülekezet elérzékenyült. A pékek könnyezni kezdtek.
– Este, mikor a derék néni levetkőzött – folytatá a szónok –, előkerestük a cipőit és lecsókoltuk róluk a szent port, mely a haza földjéből ragadt a talpakra.
A csizmadiák és timárok hangos zokogásban törtek ki.
Földrázó éljen szakadt föl s azontúl egész végig kitörő tetszészaj fonódott Károlynak minden periódusa közé. A jég meg volt törve. A bolondos szélkakas, melynek közvélemény a neve, megfordult. Beszélhetett most már mindenről.
Mire lelépett a nádszékről, mi ketten voltunk a legnépszerűbb emberek. Az asztal fejére ültettek, a legnagyobb hordó bort odagurították elénk és csapra verték. Egy szűcs kivette a kihímzett dohányzacskóját és odaajándékozta Károlynak. A vérengző asztalos, aki az imént agyon akart ütni, összecsókolt bennünket. Az elnök toasztot ivott ránk. Egy másik patrióta a »jelöltség«-et kezdte fölajánlani Károlynak. Tejben-vajban és szeretetben úsztunk.
És hogy a dicsőség verőfényéből egyetlen sugár se maradjon el, Kebelfy, a költő, is odakullogott valahonnan:
– Ninini – szólt csodálkozva –, hát ti is itt vagytok fiúk?
