A TÍZFORINTOS FIÚ
A TÍZFORINTOS FIÚ
(Vidéki zsidó-történet)
A rabbi ajtajában egy csecsemőt találtak reggel. Fiúcska volt, mosolygós kék szemű. Szegényes kanavász dunyhácskába volt betakarva s vedlett horgolt főkötő a fején. A háznál lakó öregasszonyok nyomban összeröffentek a leletre és azt találták, hogy a kisfiú legfeljebb tegnap születhetett.
A babonás zsidóasszonyok ájtatosan összetették a kezeiket:
– Ebből a fiúból lesz a szent rabbi, aki a zsidó népet a legmagasabb polcra emeli a világ összes nemzetei közt.
És ezzel rögtön felköltötték a zsidó papot:
– Megérkezett, uram, küszöbödhöz a szent rabbi, aki a zsidó népet megváltja.
A rabbi felöltözött és mikor látta, hogy a szent rabbi még csak egynapos, azt találta, hogy még nagyon korán érkezett: menjen el még vagy harminc esztendőre valahová és akkor érkezzék meg hozzá.
Jelentette hát a dolgot a városi kapitánynak, akit Czapek Jánosnak neveztek.
Czapek János úr igen leleményes ember volt, és megparancsolta a darabantnak, hogy hívja össze a városból a legöregebb harminc asszonyt.
Nosza volt ezzel baj. Az egész városban egyetlen asszony sem vállalta, hogy ő benne volna a harminc legöregebb közt. Utoljára is csak tizet bírt valahogy nagynehezen összeterelni a városi darabont.
Annak a tíznek aztán előadta Czapek János úr, hogy egy kitett gyereket találtak a rabbi ajtajában, aki orvosi vélemény szerint legfeljebb egynapos, nem tudnák-e megmondani, vajon kié lehet a gyerek?
Dehogyisnem tudnák. A tíz öregasszony rögtön elszámlálta, kik vannak és voltak a városban olyan állapotban. A felsősorú Garab Jánosné, továbbad Kukláné, Kohn Markusné, azonképp Bárkonyi Józsefné lányostul, Krapulicsné, özvegy Mracsákné, Kibadiné, Stern Ignácnak a szakácsnéja, Turóczy Mátyásnak a gazdaasszonya, Kormos Bálintné, Kukaczi Pistának a sógornéja, Lőwyné, Bocskor Samuné, Krupaticzky Kata, Mónyi Istvánné, Schönfeld Jakabné – de az ördög győzné valamennyit elszámlálni.
Azazhogy ők győzték és az ügyes rendőrök, az így kivett lajstrom segítségével rövid huszonnégy óra alatt kinyomozták, hogy a gyerek Lőwy Dávidnéé. S kisült az előnyomozatból, hogy este született és mindjárt hajnalban felpakolta a rongyszedő Lőwy Dávid a köpenyege alá és letette a rabbi küszöbére.
A kapitány megidéztette Lőwyt, a rabbit, a zsidóasszonyokat, akik a leletnél jelen voltak és a következő kérdést intézte a rongyos kinézésű apához, kinek sovány arcáról nem hiányzott a ravaszság kinyomata.
– Ön kitette a gyermekét?
– Nem tettem ki, kérem alássan, csak elvittem a maga helyére – védekezik Lőwy becsületes jámbor arccal.
– Mit beszél ön itt össze-vissza? A maga helyére vitte a gyermeket… idegen küszöbre.
– Én ismerem a vallást, kérem alássan. Én a vallás szerint cselekedtem.
– Ön félrebeszél, Lőwy.
– Nagyon jól tudom, mit beszélek. Tessék tekintetbe venni, tekintetes főkapitány úr, hogy ez a fiú az én elsőszülött fiam.
– Hiszen szépen megbecsülte az elsőszülött fiát.
– Hja, a kötelesség, kérem alássan. Fájt nekem a kötelesség, de hiába… Én vallásos ember vagyok.
Czapek János kapitány úr dühbe jött:
– Ejnye, gizon-gazon embere! Azt hiszi, hogy én bolond vagyok, akit ilyen beszédekkel lehet tartani. Beszéljen okosan vagy mindjárt vasra veretem.
– Nem beszélhetek másképp, könyörgöm alássan, csak úgy, ahogy van. Mert nálunk zsidóknál az a szokás a keresztelőben, hogy az ember elhívatja a papot és a rokonokat, akiket megvendégel, és úgy vétetik a dolog, hogy az elsőszülött fiú a papé. Hisz itt van a rabbi, megmondhatja.
– Ez úgy van, kapitány úr – bizonyítá a rabbi –, de ez csak szimbólum, ez csak forma.
– Akkor aztán az a szokás, hogy az apa lefizet a papnak egy bizonyos pénzösszeget, az ilyen magamforma, szegény zsidó tíz forintot, és ezzel megváltja a paptól a gyereket. Úgy van mondva. Igaz-e, bizonyíthatja a rabbi úr.
– Ez is igaz.
– No, hát ezt beszélem én, kérem alássan. Nekem nem volt meg tegnap a tíz forintom, hát gondoltam magamban, a gyereket nem bírom megváltani a paptól, ennélfogva az övé. Ha pedig az övé, akkor minek tartom magamnál, elviszem neki. Hát nem volt nekem igazam, könyörgöm alássan, főkapitány úr?
A főkapitány elnevette magát.
– Maga nagy gazember, Lőwy. De nem tagadom, hogy igaza volt, ha ilyen a vallásuk.
Ilyen kedélyes véget ért a gyermekkitevési ügy – mint nekünk levelezőnk írja.
Kár, hogy hozzáteszi azt is, hogy a kapitány ítélete fölött városszerte általános a megbotránkozás, mert Czapek János úr egészen jól fogta fel a dolgot.
