NYÍLT LEVÉL MIKSZÁTH KÁLMÁNHOZ
NYÍLT LEVÉL MIKSZÁTH KÁLMÁNHOZ
Uram, barátom!
A boncolók legifjabb céhe azt hirdeti, hogy az ember szíve mindössze egy izom mely addig lüktet, ameddig az »életerő« tart, s amikor ez elfogyott, hát megáll s azután mindennek vége. Így hirdetik ezt azok, akiknek az ember, szívével együtt, csak tárgy – néha »érdekes tárgy« – s én úgy tudom, hogy mióta ez a céh uralkodik, azóta terjed a szívtelenség is.
Megnyugvással viselem elmaradott voltomnak tudatát, mert egyről nem akarok, nem bírok lemondani, ti. arról, hogy az ember, puszta szervezetén kívül még cselekvő lény is és hogy e cselekvőségében részt veszen szervezete a maga egészében és részei szerint is.
Ha ezt másból sem tudnám, ha sohasem vizsgáltam volna a szeretet és bánat fokozatait, amint azok magasabb és alsóbbrendű lényeknél nyilatkoznak, megtudom abból, hogy szívem bizonyos behatások alatt a lüktetés határain túl kitágul, más behatások alatt messze e határokon belül összeszorul.
Most ily behatással van dolgom, mely alatt – ezt hinni akarom – sok ember szíve összeszorult; amidőn pedig ez magamon is megesett, legelső gondolatom az volt, hogy itt tenni kell.
Azt a szívszorulást a sajtó okozta nekem. Ám én annak műhelyeiben ma már idegen vagyok – nem ugyan mint tárgy, hanem mint számottevő s ezen az alapon joggal bíró munkás; azért nincsen bátorságom, hogy oly ügyben, amely magáé a sajtóé, s amely ítéletet kér, csupán magamra támaszkodva föl merjek lépni.
Nekem ebben az ügyben a sajtó emberén kívül még magára az emberre is szükségem van – fordulok tehát ahhoz, ki a szívek öröméről és bánatáról azért szeret és tud is írni, mert megőrizve saját szíve örömét, bánatát, másokét is megérti és átérzi – ezért fordulok Önhöz.
Odaszólítom Önt egy sírhalomhoz, mely ma egy elhibázott élet utolsó menedéke, ahhoz a sírhalomhoz, mely Imreh Aurélt, a fiatal képviselőt takarja.
Megtudtuk a sajtó útján, hogy ez a boldogtalan »zilált anyagi viszonyok« miatt főbe lőtte magát, hogy utolsó tollvonásával csődöt kért maga ellen.
Úgy érzem, hogy elég ez annak a tudnivágyó világnak, mert valójában az a golyó, mely azt az ifjú életet kioltotta, egy pont, mely bevégezte az életet s evvel együtt a nyilvánosság elé tartozó történetét is; ami ezentúl következik, az – enyhén kifejezve – a meggondolatlanság kegyetlensége.
Hát mi következik ezen túl?
Ugyanaz a sajtó – mondjuk egy része – ma már azt is hirdeti, hogy az az ember nemcsak könnyelmű, hanem bűnös is volt, hogy sikkasztott és csalt!
Legyen úgy, hogy ez igaz. De kérdem én: kinek mi a haszna abból, hogy ezt országnak, világnak hirdesse akkor, amikor az a boldogtalan halálra ítélte önmagát – amikor ez a híradás nem téríti meg senkinek a kárát, nem növeszti meg a csődtömeget, nem világosítja fel a bírót – hiszen az az ember maga kérte a csődöt, halálának egyszerű híre elégséges volt arra, hogy az érdekelt feleket cselekvésre bírja!?
És most következik a kegyetlenség kegyetlensége!
Álljunk oda ketten ahhoz a sírhoz – hát ott találjuk annak az eltévedt embernek ifjú özvegyét és három neveletlen árváját!
Bizony rámondja velem együtt, hogy rettentő kegyetlenség a megtört özvegy bánatát a gyalázat hirdetésével szívszakadásig tetézni – és rettentő kegyetlenség az, három ártatlan gyermeket, mely ma még nem is sejti a csapás sulyát, a kihirdetett gyalázattal az élet útjára bocsátani –
Mit nyernek evvel a károsodottak?
Semmit!
Mit nyer evvel a sajtó?
Tíz sort!
És mit nyer a család ártatlanja?
Egy átkot, mely az egész életre szól!
Azt hiszem, hogy ezen túl minden szó fölösleges.
Üdvözli
igaz híve
Herman Ottó
(Osztom a gyöngéd érzéssel írt szép sorokat annyiban, hogy magam a világért sem volnék képes utánakiáltani egy halottnak a bűnei lajstromát, de néhány megjegyzést mégis teszek, nem speciálisan erre az esetre, inkább általában.
A sajtó, az igaz, nem nyer ez elbánással semmit, a családbeliek egy átkot hurcolnak a megbélyegzéssel, de hogy a társadalomnak nem használ-e ez a kegyetlen szigor, nem rettenti-e jobban vissza, arra nem mernék egyenesen felelni.
Szomorú idők ezek, amiket élünk. Járvány ez már. S ilyenkor minden szerhez hozzányúl az ember.
Nem hiszem ugyan, hogy valami nagyon sokat használna e végzetes titkok fölleplezgetése a sajtó útján, de nagyon sokat nem is árthat, mert bizony ezek a rossz dolgok úgysem maradnának titokban. Súgják-búgják azokat még nagyítva is. Az a sötét árnyék, mely a szerencsétlenek családját kíséri, olyan makacs, szívós, hogyha nem táplálkozik is nyomdafestékkel, fenntartja magát, velök jár, minden utaikon eléjök áll.
Két közmondásunk van, mind a kettő humanus.
Az egyik az, hogy az élőkről nem illik rosszat mondani.
A másik az, hogy a halottakról nem szabad rosszat mondani.
De hát e két közmondás mellett ugyan mikor lehet aztán valami igazat mondani?
És mégis, olvasva az Ön cikkét, elém képzelve a három kis árvát, mégis talán Önnek van igaza.
M.K.)
