MILYEN A NÉMET?
MILYEN A NÉMET?
Nem azért haragszom a németre, mert én is ebben a »kikosarazott« városban lakom. Úgy kell Budapestnek, minek keveredik a korpa közé. Okos ember előbb jól megnézi, akit meginvitál.
Mire való is volt meghívni Münchent? Nélkülök vertük ki a törököt - megihatjuk nélkülük az áldomást is.
Én a múlt évben már, mikor olyan nagy volt az enthuziazmus a kiállításon, hogy így, úgy, most már végigittuk a barátság poharát, »pertu« lettünk egész Európával, csak nevettem ezt a pertuságot.
Most is nevetem, noha beismerem, hogy van ok némi bosszankodásra, mert nem szeretem, ha nem szeretnek. S mégiscsak feltűnő dolog annyi kosár egymás után. Ami sok sok.
Először a heidelbergiek célzatosan meg nem hívnak az ünnepélyükre. Jó van, hisz nem kell az embernek mindenütt ott lenni. Akkor mi fogjuk magunkat és meghívjuk Münchent. Nem jön. Visszaüzen nagy gorombán…
No semmi, gondoljuk magunkban, egy fazékkal kevesebb ételt teszünk a tűzre… Meghívjuk Berlint. Az is kosarat ád. – De már ez félig se tréfadolog!
Hát mire való akkor nekünk az öreg Bismarck? Jó volna neki megmondani:
»Vagy barátkozzunk, vagy ne barátkozzunk, de ilyen komédiák ne történjenek!«
Ez azonban a politikusokra tartozik.
Nekem ehhez semmi közöm. Én mint tárcaíró csak egy tekintetben sietek a magyarok segítségére, ha esetleg szükség volna rá.
Mert csak eshetőség gyanánt merem felállítani, hogy lehetnek olyan magyarok is, akik ez eklatans gyűlölségi nyilatkozatokra megijedtek a németektől.
Én nem hiszem, hogy vannak, de ha volnának, ezeknek a felbátorítása végett írom meg a következő történetet, tekintettel a határainkon kopogtató kolerára (bezzeg azt a kutya sem hítta, mégis eljött, pedig már a koleránál mégis szívesebben látnók a németet), mondom tekintettel a határainkon incselkedő kolerára, melynek uralkodása alatt tudvalevőleg nem jó az ijedelem.
*
Salzburg egészen az osztrák határon fekszik. Ott egy meglehetős intelligens kinézésű embert szólítottam meg, hogy merre kell menni a híres vízi játékhoz. (Nem a vizivel való játékot értem. )
– Nem vagyok idevaló – mondá udvarias készséggel –, de a vízijátékot ismerem, erre tessék jönni egy darabon, majd ott a szögletnél megmutatom az utat.
Észrevette ezt a két, táblácskával ellátott, tehát szabadalmazott vezető, nekirontottak a szegény embernek, mint a darázsok és ha nem vagyok ott, hát megverik, amiért az üzletüket rontja jogtalanul.
– Ön nem vezető! – kiálták. – Meg fog lakolni!
– De kérem – mentegetőzék emez –, hisz én csak szívességből mutattam ez úrnak az utat.
– Ön jogtalan dolgot cselekedett. Ami tilos, az tilos.
– Micsoda? – vágtam közbe. – Ebben a városban tilos volna valaki iránt szívességet tenni? Ejnye erre arra!.. Mindjárt sürgönyözök Török Jánosnak.
Egy cseppet sem ijedtek meg erre. Végre is kénytelen voltam egy fizetett vezetőt is venni, hogy elhallgattassam őket s hogy az önkéntes vezetőt megmentsem a Führerek bosszújától.
Útközben megköszöntem szívességét s nehány nyájas szót intéztem hozzá:
– Hova való ön?
– Ide a vidékre.
– Nemde, ön meg osztrák?
Habozott egy percig.
– Nem, bajor vagyok… – Majd hozzátette: – Azt hiszem, uram.
– Micsoda? ön nem is tudja bizonyosan?
– Nono – makogta kedvetlenül, de minden röstelkedés nélkül.
– Mivel foglalkozik ön?
– Apámnak segítek.
– Hát az apja mivel foglalkozik?
– Az anyámnak segít a tejgazdaságban. Vannak földeink odaát a hegyen túl… szép szántóföldek, uram… gyönyörű földek… de az adó is gyönyörű. Most is adót hoztam be, uram.
– Hát ide Salzburgba fizetik az adót?
– Ide, uram.
– Hisz akkor önök nem bajorok, hanem osztrákok.
– Úgy? – mondá közönyösen – … Persze… no persze. Mindjárt nem voltam benne egészen biztos.
*
No, én meg egészen bizonyos vagyok benne, hogy akár bajor volt az ipse, akár osztrák, ilyen nép fölött nem nagy gyönyörűség uralkodni.
Nem nagy baj, ha ellenségünk. Nem nagy haszon ha jó barátunk… Ne tessék tőlük félni!
