A MUROKFALVI HATÁROZAT
A MUROKFALVI HATÁROZAT
Szeret minket, újságírókat az isten. Szeret a legnagyobb kánikulai melegben is. Már a negyedik nyár, hogy mindig történik valami, negyedéve az eszlári ügy volt az uborkaidényben, harmadéve követválasztás, tavaly Országos Kiállítás, az idén meg Jansky-ügy. És még hozzá a jövő nyár már előre biztosítva van: az ötéves mandátumú választásokkal.
Az eszlári eset után a Jansky-ügy volt a mi szempontunkból a legkiadóbb. Mert voltak olyan fázisai, amikor minden vonalon történt benne valami s minden rovat számára. Ischlből telegrammot vártunk, Gesztről Tiszát, a vidékről értesítéseket a népgyűlésekről a »Belföld« rovatba, Bécsből anyagot a »Lapszemlé«-be, itthon pedig három reporter törte magát a fejlemények kipuhatolásában.
S ebben az izgatott hajszában annyira mindent abszorbeált ez az ügy, hogy a csendes nyarak közönséges csemegéit, a képviselői beszámolókat észre sem vettük. Oh, beh tetőtől talpig fekete hálátlanság!
Igaz, hogy nem is képviselői beszámolókra való idő volt ez; mert a mamelukoknak nagyon nehéz volt valamit mondaniok (hát a gyengébb részük azért nem beszélt), az ellenzékieknek pedig nagyon nehéz volt valamit nem mondaniok. (Hát az okosabb részük, mely a nehéz feladatokban találja a virtust, azért hallgatott. )
Innen van az, hogy csak igen kevés beszámoló beszéd volt a nyáron. De ezek közt a legnevezetesebb a mi János barátunké, amelyre most azért térünk mi vissza, mert olyan beszéd volt az, aminőknek hallatára úgy szoktak szétszállingózni a választók, hogy többé vissza sem térnek.
Ugyanis a mi barátunk szeret excentrikus lenni s a beszédjében volt egy passzus, amelyben most, mikor az egész világ az önálló hadsereget kívánja, arról beszél, azt sürgeti, János barátunk előáll s figyelemreméltó módon indokolja és levezeti, hogy a mostani viszonyok közt az önálló hadsereg teljes lehetetlenség.
Én már ismertem a beszédet, mielőtt lement volna vele a kerületbe s kérleltem, fenyegettem, ne mondja el, mert lepedőben hozzák haza.
De János barátunk vakmerően rázta a fejét:
– Elmondom én, ha belehalok is. Annyi sok bolondot beszéltem már és nem lett semmi bajom, hogy rendkívüli idők lévén, megpróbálok egyszer okosat mondani.
El is ment. Érzékenyen búcsúztam el tőle a vasútnál.
– Sohasem látlak többé, János.
– Isten veled – mondá mogorván.
Negyednapra visszatért pirospozsgásan. Egy haja szála sem volt meggörbülve.
– Hát ugye, nem tartottad meg a beszámolódat?
– De bizony megtartottam.
– Azt is elmondtad?
– Elmondtam.
– És nem ütöttek agyon?
Kevés szavú ember, vállat vont és mosolygott:
– Látod, hogy itt vagyok elevenen.
Hanem engem mégis érdekelt a dolog, hát írtam az ottani rendes tudósítónknak, hogy küldje meg a beszámoló beszéd lefolyását, hogy mint volt, írja meg egész körülményesen, mert az már mégis lehetetlenség, hogy valakit ne üssenek agyon, mikor ilyen időben kijelenti, hogy az önálló hadsereget ő nem kívánja.
A tudósító megküldte ma az adatokat s én egész bátran összeállíthatom a nevezetes beszámoló lefolyását egy kis képbe.
*
A »Szarvas« vendéglő udvarán gyűltek össze a mameluk választók, vasárnap délután a vecsernye végeztével.
Az elnök Keszelaky Gábor bátyámuram üdvözölte jó borízű hangján a képviselőt és átadta neki a szót.
A gyülekezet előkelőbb része székeken, padokon és az ölfarakásokon foglalt helyet. A fiatal népség állt, a gyerekek pedig felmásztak a nagy akácfákra s azoknak a gallyai közül kukucskáltak le.
Az úri fiatalság vitte a rendezői tisztet, gondoskodván mindenről, hogy az utcán lárma ne légyen, megtiltották a kocsiközlekedést, hogy az istállóbeli ökrök közbe ne bődülhessenek, megkérték Vince Péter uramat, a vendéglőst, hogy a barmait hajtsa ki ma a mezőre.
Így aztán egész csendben beszélhetett a képviselő.
És nem is beszélt rosszul. Sűrűn hangzott kivált eleinte a helyes meg az éljen.
Az egyik újságolvasó atyafi, Rácz Istók, pláne azt is belekiáltotta a beszédbe nehányszor:
– Derültség! Zajos derültség!
Míg aztán az értelmesebb szomszédjai megmagyarázták, hogy ez nem parlamentáris közbeszólás, hanem csak egy bizonyos állapot jelzése a gyorsírók által.
Később azonban egyre jobban ellapult az oráció. Hosszadalmas lett. Rekkenő forróság volt a zsúfolt udvaron. Az öregebbek bizony, mi tagadás, elkezdtek egy kicsit bóbiskálni, köztük Csajkos Mihály uram is elszunyókált, egy eperfának támasztván széles hátát.
De mindekkoráig semmi kellemetlen incidens közbe nem jött. Simán folyt minden.
Végre elérkezett a képviselő a kritikus ponthoz.
Elmondta, hogy nem kell önálló hadsereg.
Emeltebb hangon mondta.
És mert emeltebb hangon mondta, néma csönd következett.
És mert néma csönd következett, fölébredt Csajkos Mihály uram, aki molnár ember lévén, mindig fölriad ha a kerékkelepelés beszűnik.
– Mi az mi? – morogja zavaros kapkodással őkegyelme, megrázván magán az ezüstgombos dolmányát.
A képviselő éppen akkor ért a slagvorthoz, hogy önálló hadsereget ő nem ígérhet.
A fölocsudott Csajkos uramat megüti ez a mondat, földhöz csapja nagy dühösen a kalapját és keserűen felkurjant:
– Micsoda, erre arra! Hát már önálló hadsereg se legyik?
Ez volt a válságos pillanat. A tömeg ideges várakozással vesz ilyenkor lélegzetet, mint a tigris, mikor egy váratlanul kinyúló kéz kezdi visszafelé borzolgatni a szőrét.
Hanem a rendezők, jó szerencse, el nem vesztik a lélekjelenlétöket s odaugranak Csajkos uramhoz.
– Mit csinál, az isten szerelméért! Hát illik ez a magaviselet kegyelmedhez?
Mire lecsillapodva visszadől a fához Csajkos uram s kibékítőleg morogja:
– Jól van no… hát ne legyik.
És ezen aztán elmosolyodtak a választók Murkosfalván, s a képviselő általános helyeslések közt végezhette be a beszédét, hogy ne legyik önálló magyar hadsereg.
Azért írtam le s azért lesz híres a történelemben a murkosfalvi beszámoló, mert meg vagyok győződve, hogy a Csajkos uram határozata megy majd körösztül Bécsben.
