HÁROM ÜNNEP
HÁROM ÜNNEP
A múlt hét izgalmainak még a hullámverése is elcsendesedett már. Az újságok megunták feszegetni a királyi cikket. A »Jansky-ügy« még mindig rovatot képez ugyan a lapokban, de már csak kompressz szedéssel. Egy-egy vidéki hazafi még elmennydörgi beszédét a megyegyűlésen, de már mindössze egy határozat az eredmény: felirat intézendő az országgyűléshez.
Egyszóval, a kísértő rém, mely egész nyáron aggodalomban és lázas izgatottságban, majd haragban, majd zsibbasztó trémában tartotta a kedélyeket, most bele van kergetve a megyei jegyzők kalamárisába. (Meglehetős szűkecske hely az már.)
A tekintetes főnótárius urak törik a fejüket, hogy melyik az ékesebb frázis, hogy kell a hazafiúi keserűségnek, a sejtő aggodalomnak látnoki hangot adni, csengő-bongó szavakban megsuhogtatni a megyei kalamust. De ez már nem egyéb, csak önmulatság. Mert mi fog még következhetni abból? Semmi más, mint hogy a rettentő vastag nyaláb kérvény megjelenik a Ház asztalán s Rakovszky István eldünnyögi a kivonatos tartalmukat.
Ez a dünnyögés lesz az utolsó zaj a nagy lármát csapott ügyben.
A múlt hetet még ez uralta – a jelen hét már a mortesaison. De ennek is megvannak a maga csöndes eseményei. Ünnepek, mégpedig három is egyszerre.
Először megnyitottuk a történelmi kiállítást, meglehetős árván, csöndesen. Sem a király nem jött, sem a főhercegek közül senki.
Pedig ez a történelmi kiállítás az ő dicsőségük is. Az első közös dicsőség. Igazán hangulatkeltő bejárni az ízléssel berendezett kiállítást. Török világ összekeverve a magyarral. Megelevenednek a régi idők. Egy kétszáz éves szenvedés emlékei. Szenvedés volt akkor s hogy be van aranyozva. Ki gondol már a törökök iránti gyűlöletre most?
Pedig még csak kétszáz esztendeje, hogy ők parancsoltak itt Budavárban.
S ha kilépünk a kiállításból és szétnézünk a pezsgő életerős magyar főváros fölött, mi van meg a régi világból idekünn?
Mindössze egy sír. A szegény Gül babáé. Hát érdemes volt ezért kétszáz esztendeig itt csavarogniok?…
– Hanem nekünk nagy kárt okoztak – véli a hátam mögött Csuporfalvi Csupor Vince, érdeklődéssel nézegetve a Korán-mondatos handzsárokat és a skófiummal hímzett nyergeket.
– Ugyan mivel? – vág közbe egy törökbarát, akinek aluszékony szemeiből még a múltkori szofta rokonszenv sugárzik ki.
– Hej, uram – sóhajtja az előbbi –, másképp lennénk mi most, ha Mohácsnál akkor el nem esik az a huszonhatezer dzsentri.
– Ugyan mivel lennénk másképp? Legfeljebb még egy dzsentri-kaszinót lehetne alapítani.
A múltból gyorsan visszatérünk szerdán a jelenre, a mostani király születésnapját ünnepelve. Megérdemli őfelsége, hogy minden jó magyar ember igyék egyet az egészségére nemcsak ilyenkor, de még évközben is. Annyira szeretjük és annyira bízunk az ő szeretetében, hogy talán onnan volt az a nagy nyüzsgés, mikor amiatt kellett aggódnunk, hogy a szíve elhajlott mitőlünk.
Nálunk ez nem sablon ceremónia, hanem igazi komoly érzelmeken alapuló ünnep. A régi papnak az imádsága, hogy »Felsőbb rendeletre könyörgöm hozzád úristen« ma már csak anekdotaszámba megy. Az utolsó kunyhóban is tudják, hogy »nekünk van a legjobb királyunk«.
Hanem a közösügyi helyzetnek még ebben az ünnepben is kicsillan a komikuma.
Az összebeszélt főhadparancsnok és miniszterelnök, akik egyszerre kénytelenek toasztírozni, egyik Budavárban, a másik az »Angol királynő«-ben, hogy a leselkedő féltékenység észre ne vehesse: kinek lőttek a Gellérthegyről?
A miniszterelnök is a maga toasztjának tulajdoníthatja az ágyúlövéseket, Pejacsevich is.
Hanem a nemzet még ezentúl is eltűnődhet rajta, hogy kinek lőttek?
A kérdés détail-okban véve akörül forog, vajon a katona, ki a Dunaparton álldogál, a miniszterelnöki palotából lesi-e a jelt, hogy Tiszáné kegyelmes asszony most hozatta fel az asztalra a pulykapecsenyét s a miniszterelnök most állt föl – vagy pedig a miniszterelnöki palota tornácáról lesi-e valaki a katona jeladását, hogy Pejacsevich gróf most emeli föl a pezsgőspoharat.
Tudom, lesz emiatt interpelláció a Házban: külön magyar ágyúszót kérünk.
*
Alighogy megünnepeltük király őfelsége születésnapját, összeesik azzal a Szent István király napja.
De mielőtt erről a legszebb alkotmányos ünnepünkről, melyet úgyis két vezércikk méltat a lap homlokán, fecsegnék, elmondok egy kis epizódot a híres szegedi szenátorról, aki ezelőtt tíz évvel mindig azt hangoztatta, hogy kőhíd kellene Szegednek s mikor a híd kilátásba lett helyezve, újra talált egy vérmes mottót: »Külön kormány kellene Szegednek«. Ez is meglett. Tisza Lajos kormányzott ott tizenkét kis miniszterével.
Hanem még ez mind nem lett elég. Még mindig hiányzott valami. A tanács összeült tanácskozni, mit kellene még behozni Szegedre.
– A megyét – mondá az egyik.
– Egyetemet – szólott a másik.
– Katonaságot – vélte a harmadik.
Mindenik tanácsolt valamit, ami egy kis városi pezsgést, egy kis vért hozna be. Csak a mesés dolgokat követelő szenátor nem szólt még semmit.
– Hát ön mit gondol? – Nógatták a híres szenátort, akinek minden kívánsága be szokott teljesedni.
– Nekem is van egy eszmém. Ide kellene hozni Szegedre…
– Mit? – vágott közbe kíváncsian az elnöklő szenátor.
– A Szent István jobb kezét.
*
S ennek a szenátornak csakugyan vannak eszméi.
Szent István jobb keze még most ezer év múlva is gyámolító.
Körülhordozzák processzióval, s meglátni bezarándokol a vidéki nép a fővárosba. S a nyári üzletpangást fölfrissíti ez a néhány nap. Budapest utcái valóságos népözönben úsznak, a vendéglők, boltok megtelnek vásárlókkal, úgy, mint egyszer sem évközben.
A »dicsőséges szent jobb kéz« sok pénzt hoz most is a fővárosnak.
