A RUBEL
A RUBEL
(Csevegés a legújabb botrányról)
Hogy az osztrák diplomatáknak van a legrosszabb orruk, az már régen kisült. De hogy az anyáknak van a legjobb orruk, azt még csak most akarom kisütni.
Alig nehány hónapja, hogy híre járt a bolgár Sándor dolgainak, akit több helyen kikosaraztak a lányos házaknál.
Az ember csodálkozott rajta.
Micsoda, egy herceg, aki országot tudott magának szerezni, az ne tudjon szerezni feleséget?
S mégis úgy volt. A háztűznézések nem sikerültek neki. Pedig hát szép ember. Magas, délceg, ruganyos termet, hosszúkás arca nyílt, kék szemeinek tekintete mélázó, rokonszenves. Azok a mesebeli fejedelmek sem lehetnek különbek, akiket a táltos visz röpülve ezüstös erdőkön át, vén banyák eléjük dobott fésűiből támadt mocsarakon keresztül, egyik királykisasszonytól a másikhoz.
S aztán nemcsak szép ember volt, hanem valóságos hős. A históriának egyik frappáns fejezetét az ő alakja tölti be majd. Költők és írók még ezer év múlva is visszatérnek ehhez a fejezethez. S csak azok az igazán halhatatlan fejedelmek és hősök, akik a poétáknak is hagynak tárgyakat.
De Battenberg Sándor herceg mégis kosarat kapott.
A lányos anyák kiérezték, hogy nincs megfelelő állása. Igazuk volt.
A szép daliás bolgár fejedelem ma csak egyszerű fogoly, akit elcsaptak. Kiviszik a határra és ott eleresztik. Menjen, amerre a két szeme lát.
Az egész világot e hír tartja e pillanatban meglepetésben. Egyelőre csak a diplomaták vannak megrökönyödve és a börze van megbolondulva, a nagyközönség tájékozatlanul, vegyes kombinációk között ámul-bámul a váratlan történeten.
Biz az cudar dolog egy kicsit.
Nálunk csak egy-egy elcsapott kántorral bánnak úgy, hogy kiviszik a határra és ott leteszik – és annak is mindig akad pártolója. Hogy azonban egy nép fejedelmével tegyen így, egy olyan fejedelemmel, aki annyi dicsőséget hozott fegyvereikre, országukra, aki bár merész, de szerencsés kézzel megalkotta az államukat, az páratlan a világtörténelemben.
Még a kutya is hálás tud lenni az iránt, aki valami jót tesz vele. Örökös szégyen lesz ez a bolgár népen.
Ami magát Sándort illeti, el lehet rá mondani, hogy könnyen jutott a trónra, de könnyen is esett le róla.
Hét évvel ezelőtt még csak hadnagyocska volt a porosz hadseregnél, akin pompásan állott az egyenruha. A »szép hadnagyka« volt a neve Berlinben.
Hanem ’iszen I. Napóleon még lejjebb kezdte valamikor.
Vígan élt Berlinben és sok szép leány vetette szemét rá – de többet ért ennél, hogy az öreg Bismarck szeme is őrajta akadt meg s mikor a hatalmak elhatározták, hogy Bulgáriát keresztény fejedelem kormányzása alá helyezik az orosz diplomácia ellenében, mely Dondukov herceget szerette volna a bolgár trónra ültetni, Bismarck a maga hadnagyát vitte keresztül. S kedélyesen mondá akkor a hercegnek:
– Csak menjen el bátran, foglalja el a trónt. Végre is mit veszíthet? Ezt a hadnagyi állást úgyis majd rezervába tartom az ön számára. Mindég visszatérhet.
Látnoki szeme volt az öregnek. A fiatal hadnagy maholnap újra Berlinben lehet, hogy ott folytassa hét év múlva, ahol elhagyta.
Azaz nem ott. Mert már azóta kivívta az egri nevet, a hadvezér és diplomata dicsőségét s azonfelül államszervező talentumának is fényes bizonyítékát adta. Az egész Európa csodálata fűződött, a fiatal fejedelem vitézségéhez, s azt volt szokás róla mondogatni:
– Nagy alak… lángeszű ember… Majd meglássátok, hogy az még nagy dolgokat fog csinálni.
S íme itt van. Olyan könnyedén esett le a magasból, mint egy körte a megrázott fáról.
Élő példa ez, hogy mennyire mehet a népek ostobasága. Battenberg Sándort nemhogy elűzni kellett volna a bolgároknak, hanem ha nincs ott, a világ végéről is oda kellett volna hozni a trónra.
S a nép nem mozdul. A táviratok azt jelentik, hogy az árulók utálatos művébe a nép is beleegyezett.
Ha az ember olvassa az ilyesmiket, eltelik undorral, majd megkönnyebbedve sóhajt föl bizonyos megelégedettséggel, hogy nem balkáni fejedelem. Jobb itthon lenni még tanfelügyelőnek is.
Hogyan lehetett ily gyorsan s ily sikeresen előkészíteni e példátlan csínyt, majdnem megfoghatatlan. Sándornak még csak sejtelme se lehetett róla.
A fejedelem bizonyosan el volt bizakodva kissé; arra nem is gondolt, hogy van ami hatalmasabb Bismarcknál és a fejedelmi erényeknél.
Az orosz rubel.
Mert az orosz rubel űzte el őt a trónról, nem Karavelov és Cankov (ámbár ezek sem valami nagyon derék emberek).
Az orosz rubel, ez a rettenetes pénz, melynek csengése borzasztó, mint a halálharangé, szaga bűzös, mint a megaludt véré.
A világpolitikát ma az orosz rubel csinálja. S ahol a nép szabadság meghal, orosz rubelekkel kell a koporsóját kiverni.
Hogy mit mond ehhez Bismarck, mindenki kíváncsi rá. Anglia még jobban van angazsírozva. Ausztria természetesen semleges marad, mióta ő lett a »lutheránus« nagyhatalom, aki sohase mond se egészen fehéret, se egészen feketét. Milán király sem jön már vadászni többé Szentivánra, hová holnapra várták Zichyék. Jobban elkelhet most a puskapor otthon.
Csak egy dolog bizonyos, a fényes porta magatartása. A beteg embernek van a legjobb politikája.
Mikor Sándor fejedelem felmondta nagy garral a barátságot, ő így szólt:
– Legyen meg Allah akaratja. Nem vagyunk hát többé barátok.
De meg sem mozdult. Csendesen csibukozott tovább.
Mikor aztán a fejedelem, Milán király jöttének hírére, ismét a porta védszárnyai alá kéredzkedett, erre is azt mondta a fényes kapu:
– Jó, legyünk hát jó barátok.
De meg se mozdult, csak tovább csibukozott.
Hát ez bizonyosan most is csak abban van, hogy »legyen meg Allahnak« az akaratja – és csendesen csibukozik ezentúl is.
Míg egyszer csak az ő lusta szájából is ki találja ütni a csibukot – a rubel.
