EGY ALISPÁN
EGY ALISPÁN
(Mihálka Lászlóról)
Olyan kizárólagos megyei ember volt »Laci bácsi« (mert még a megyei írnokok is így nevezték), hogy túl nem élhette az országos hírét, belehalt. Hiába ő csak megyei hírre volt teremtve, hanem abból aztán bőven kijutott a része. Több mint harminc éven át »hordta nyakán a kolompot« ahogy ő szokta magát kifejezni.
Oláh famíliából származott, de vérségben állott a magyar nemességgel, melynek prototípusa volt. Igazi táblabírói temperamentum, hogy Szabolcsban sem termett soha különb. Magas robusztus férfi rokonszenves kifejezésű arccal és kecskeszakállal, melyet beszéd közben nagy előszeretettel húzogatott, simítgatott. Azt lehetne mondani, hogy az utolsó táblabíróalispán szállt benne sírba.
Ez a férfiú, akinek élte alkonyát oly méltatlan támadások keserítették meg, jó magyar hazafi volt és sokat használt a hazájának e kritikus ponton, mely tele van veszélyes anyaggal.
Már 1848-ban is erősen lázongtak az oláhok, oroszok e megyében és táborokba kezdtek gyülekezni a magyarok ellen, midőn egyszerre megjelent köztük egy piszkos, condrás legény és még az eddigieknél is merészebb dolgokról kezdett nekik szónokolni. Tetszettek a beszédek s a jövevény egy-két napon át táborozván velük, csakhamar vezére lett a gyülevész csordának.
Mikor már teljesen megbíztak benne, akkor aztán kezdett egy skálával lejjebb beszélni és megint lejjebb-lejjebb, mígnem apródonkint teljesen lecsillapította a lázadók nagy részét; szét is oszlottak, csak egy kis töredék mozgott még s áskálódtak a vezér ellen.
Egy nap, honnan, honnan nem, minden egyes áskálódót elfogtak a pandúrok s vitték a vármegyeházára.
Hát ott aztán találtak egy hetyke magyar urat, a domnule főszolgabírót, aki szakasztott úgy nézett ki arcban, mint a lázadók condrás vezére s aki nem sokat teketóriázott az elfogottakkal, vagy kapacitálta őket, vagy felakasztatta.
Ez is, az is Mihálka László volt.
Az egész megye bizalma benne összpontosult, senki sem tudott a nép nyelvén úgy beszélni, mint ő. Igazi zseni volt e nemben. Hanem szerette is minden osztály és nemzetiség egyaránt. Leginkább tűnt ez ki most, a Herman-féle akció idejében.
Egyszerű, jószívű ember volt, minden affektáció nélkül, bölcs és elővigyázó, de minden rendszer nélkül. Hatalmas egyénisége olyan erősen domborodott ki Máramaros megyében, hogy ide ugyan hiába hozott az ország új törvényeket és intézményeket, a megyét az öreg Mihálka igazgatta, vezette az ő akarata és esze szerint.
Nemcsak alispánja volt ő a megyének, hanem ügyvéde és bírája is. Reggel mikor kelt, tele volt a folyosója oláh és rusznyák emberekkel. Százszámra hűsöltek ott bocskoraikat megeresztve az alispáni iroda előtt. Az asszonyok a csecsemő gyerekeiket is elhozták.
Az alispán kijött és nevén szólította valamennyit. – No mi baj, Gligor?
– Ez és ez – mondta Gligor. – Pöröm van a Lapuj ellen.
– Ostobaság. Minek költenél arra. Elveszted. Takarodsz haza mindjárt. Hát te, fiam Stepan, mi járatban vagy?
– Elhagyott a feleségem, nagyságos uram.
– Úgy? Vissza akarnád?
– Vissza, de nem jön. Mit csináljak? Bíróhoz menjek?
– Minek? Ösmerem a menyecskét, hiú, de szeret. Eredj be a boltba, ide a sarokra, édes fiam. Vegyél neki egy új tarka viganót s eredj utána, kérleld meg, hidd el, hogy visszajön a viganó után, mint a malac a kukoricás szakajtó nyomában. És te, Drakulye Borbála, mit keresel itt? Ejnye, beh vén banya lettél azóta.
Drakulye Bora is elpanaszolja a keservét, annak is eligazítja a baját a viceispán. Egyszóval míg a reggeli csibukját elszívja, azalatt rendbe hozza sétálgatás közben az egész Máramaros megye dolgát.
A csibuk elválhatatlan Laci bácsitól. Éjjel-nappal vele van, s ha sétál is, nem botot visz magával, hanem a csibukszárat lógázza. Még nagy utakra is magával viszi a csibukot. Tavaly a Tisza jubileumán láttam Laci bácsit utoljára, akkor is a csibukkal volt itt.
Mindenkit te-nek szólított és nem tűrt semmi ceremóniát. Mikor még a bíráskodás úrbéri ügyekben az alispáni teendők közé tartozott, ilyenkor tele volt az alispáni szoba felekkel, ügyvédekkel és vendégekkel. Ő el tudott azok közt igazodni. A vendégeknek bort adott és ferbli kártyát a kezébe és leültette őket egy asztalkához, az ügyvédeknek tintát adott és papirost, hadd tárgyaljanak, ő maga meg gibickedett hol itt, hol ott.
Csak néha bosszantotta meg valami, például az, ha valamelyik hosszan írt a tárgyalási jegyzőkönyvbe.
– Minek fáradsz, fiam – szólt közbe –, hát olyan bolondnak tartasz te engem, akiről azt hiszed, hogy az irka-firkáitokat el is olvassa?
Laci bácsi úgyis már jobban ismerte a tényálladékot akkor, mint bárki más. Hogyne, mikor azt volt róla szokás mondani, hogy az egész Máramarost úgy ismeri, hogy minden egyes fájára emlékszik, hol áll.
– Mi vagy? – szokta kérdezni, ha egy-egy fajbelije jött hozzá.
– Oláh – mondá.
– Helyes, édes fiam, én magam is oláh vagyok, mindketten magyar oláhok vagyunk, ülj le nálam.
Hanem jaj volt, ha a fajabeli azt felelte, hogy ő »román«.
– Takarodsz ki gazember a szobámból! Romániába… Én nem ösmerek itt románokat!
Halála mély és általános részvétet keltett a szép mármarosi bércek közt.
»Végünk van« – írja egy barátom a bedei nemesek közül – s e szép szavakkal végzi sorait, melyek méltán illenek a derék férfiú nekrológjába: »Ezt a széthúzó emberrajt itt, nem bírja összetartani többé senki. Az anyaméh pusztult el Mihálkában.«
