JANSKYSÁGOK
JANSKYSÁGOK
Mennyi jóakarat kezd megint kárbaveszni. És mennyi rosszat nyeltünk le – hiába. A nemzeti érzület ímhol farkasszemet néz megint a k. k. Armeegeist-tal s a régi kérdés ismét közöttünk áll egész merevséggel.
A katonai vasat nem lehet hajlítani; engedelmeskedni kell neki vagy el kell törni!
Ipolyi Arnold a rokonszenves és tudós püspök pár év előtt az akadémiai székből megleckéztette a magyar ifjúságot keményen, amiért nem töri magát a tiszti kardbojt után. Mikor több tiszt van a csehek és horvátok közül külön-külön a hadseregben, mint amennyi magyar!
Mindenki hallgatott; még csak azt sem mondták, hogy hiszen azok azért vannak többen, mert éppen – csehek és horvátok. Iparkodtunk nyelni s nem bántuk már, ha úgy »beleszamaraznak« is bennünket a hadseregbe, csak benne legyünk egyszer. S ma már megint ott vagyunk, ahol ezelőtt 50 évvel. »Emberanyag« vagyunk, semmi más.
De csak az tudja igazán, hogy mi az az Armeegeist, aki benne volt legalább egy évig ebben a spirituszban. S akinek kiszolgáltatták azon kénkőszagú gorombaságokat, amelyeket itt a művelt magyar fiatalság részére külön tartogatnak.
A gorombasághoz azonban hozzá lehet szokni. Az első »marha« titulus, az igaz, hogy rosszul esik egy kicsit, azonban egy okos ember azt mindig elviseli – a hazáért. A hazáért meghalni sem nehéz; az össze-marháztatás pedig ennél mégiscsak kevesebb. A fül pedig sajátságos egy orgánum. Később már szinte jóleső zene néki a k. k. Rindvieh.
De sokkal nehezebb túlesni ama lenézésen, mely a hadseregben minden iránt uralkodik, ami magyar. Nem az osztrák és nem a német szellem az, amitől a magyar ifjúság hazafias érzülete a fegyver alatt legtöbbet szenved, hanem valami más. Egy harmadik szellem: a hadsereg saját külön szelleme. S az a bizonyos hang, amiből a magyar ifjúnak mindig Brennus szava jut az eszébe, ha hallja: »Vae victis!« A győző hangja a legyőzöttel szemben, mely annál sértőbb, minél inkább bizonyos az, hogy nem az a »győző« győzte le a legyőzöttet, hanem amaz. (Itt most éjszak felé böktem a hüvelykujjammal.)
S azután a nyelv, a nyelv! Ez a csodálatos szer, mely hol összeolvaszt mindent, hol meg nem enged semmit összeolvadni.
Valójában a közös hadsereg tisztikarában minden ismeretág előbbre van, mint a magyar nyelv. Ez ott egyszerűen nem létezik. Aki tudja, az is csak egyre használja: a káromkodásra.
De legyünk ebben is igazságosak.
Vannak a közös hadsereg tisztikarának olyan egyénei, akik nemcsak szeretik a magyar nyelvet, hanem tanulják is. Csakhogy ezek majdnem kizárólag külföldiek. Olyanok, akik Bajorországból, Braunschweigból, Poroszországból vagy más német államból léptek át a cs. kir. osztrák közös hadseregbe.
És itt már ne haragudjunk többé.
Magam ismertem egy derék kapitányt a szegedi ezredből, aki mindig zsebében hordozta a német-magyar szótárt és benne lapozgatva beszélt a magyar legénységgel, ilyenformán:
– Holnap korán, nélkül borjú, lesz kimenni gyakorlatnak.
A legénység már hozzászokott, s a legbolondabb parancsokat is megértette.
Szerette pedig főképpen H. kapitány a századába osztott egyéves önkénteseket s még a háborúban is megkülönböztette őket, művelt emberhez illő delikatesszel.
Egyszer nagy baj volt a században. Valami huncfutság esett és nem találkozott gazdája. A kapitány megdühösödött és kitört belőle a reglement:
– Kutyák vagyotok, betyárok, zsiványok vagyotok…
Hirtelen eszébe jutott, hogy az önkéntesek is ott vannak a sorban. Meg akarta őket különböztetni, azzal, hogy csak a többségre érti:
– Mondom zsiványok vagyotok; de nem mindnyájan, csak valamennyien.
Még ezt is elértették neki, úgy ahogy gondolta.
Az ilyen azonban kivétel. Rendesen a legnagyobb kínszenvedéssel és lassúsággal megy az, ahogy a német nyelv és a magyar nyelv a hadseregben érintkezik.
A magyar ezredeknél »használati nyelv« gyanánt föl van ugyan véve itt-ott a magyar is, csakhogy azt – nem használják. A kapitány és hadnagy nem tud magyarul egy kukkot sem, a legénység pedig németül nem tud. Ha azután a kapitány lehordja a századot, az őrmester tolmácsolja az általános összegazemberezést.
S itt ismét ne haragudjunk, mert humor van a dologban. A mi derék Tarka Péterünk például egy este kinn maradt mulatni a városban engedély nélkül. Kapitális vétség; 2 napi kurtavas és 30 napi kaszárnya-áristom. A kapitány azonban ezúttal megelégedett a prédikációval. A puccer természetesen németül ment, aminthogy nem is mehetett az másképp:
– Hallja maga! Maga csirkefogónak született s maga nem érdemli meg, hogy a császár ruháját viselje. Ha még egyszer kinn marad, vasra veretem 8 napra, hogy a csontjai is csikorognak bele és négykézláb fog tőle járni 3 esztendeig. (Az őrmesterhez fordulva.) Jetzt sagen Sie ihm das ungarisch!
Az őrmester megtolmácsolta híven és ropogós magyar nyelven:
– …Azt is mondja a kapitány úr, hogy négykézláb fog tőle járni 3 esztendeig. (Körülnéz és látja, hogy nem hat eléggé a magyar fordítás.) Végül pedig a kapitány úr úgy pofon fogja magát ütni, hogy az utolsó ítéletnél is akkora lesz tőle a feje, mint ez a kaszárnya; hogy ütne kendbe menázsi előtt a három ágú tüzes istennyila!
Szegény magyar nyelv. Azért haltak meg és azért koplaltak érted annyian, hogy ezer éves jubileumod küszöbén ilyen szereped legyen a magad államában.
