A GYANÚ
A GYANÚ
Azon vettem észre magamat, hogy az utcámban minden ember süvegelni kezd, a környékbeli szatócsok, szabók kézdörzsölgetve jönnek ki boltjaikból meghajolni, ha arra megyek, a házmesterem megnagyságol, a kávéházban, amelybe járok, engem kínál meg legelőbb a kávés a burnótszelencéjéből; egyszóval az egész világ előzékenyebb irányomban, mint azelőtt.
De hát mi az ördög történhetett velem? Miért növekedtem meg így egyszerre az emberek szemében?
Töprenkedve siettem a redakcióba és átnéztem az egész havi »Budapesti Közlöny«-t, hogy azalatt, míg én távol voltam, nem kaptam-e bolondjába valami Ferenc József-rendet? Mert csak ilyesvalami rúgtathatta fel annyira a tekintélyemet.
De a »Budapesti Közlöny«-ben nem volt rólam semmi. Talán nem is lesz soha; pedig váltig kérem az én kedves bátyámat, Salamon Ferencet, tegyen be már egyszer valaminek a ciceró betűs rovatjába, dehogy teszi, dehogy, pedig csak egy tollvonásába kerülne, s lehetne irántam jóindulattal, mert én tulajdonképpen az ő becses lapjában kezdtem a nyilvános pályafutásomat. Itt jelent meg a nevem először nyomtatásban. Ti. abban a petit betűs rovatban, ahol a végrehajtások vannak.
Az én tisztelt Salamon Ferenc bátyám azonban azt szokta erre a kívánságomra mondani:
– Mindennek megvan a maga formája, öcsém. Amelyik név itt elöl jön ciceró betűkkel, az még bejuthat valamikor hátul a petitbe, aminthogy rendesen bele is jut, de amely nevet itt egyszer petitből szednek hátul, az már nehezen juthat ebben az életben elöl a ciceróba.
Elismervén ezen okoskodás filozofikus alaposságát, ezennel örökre lemondok a Ferenc József-rendről, s nyugodt lélekkel folytatom tovább a történetemet.
Hát mondom, most még kevésbé bírtam kiokoskodni, mitől lettem én olyan nagyon tisztelt egyéniség egyszerre? Mert az elutazásom előtt még a kutya sem törődött velem.
De nini, önök azt sem tudják, hogy egyáltalán elutaztam, hát mindenekelőtt röviden meg kell mondanom, hogy az elbeszélendő történet arra az időpontra esik, mikor a tiszaeszlári ügy tárgyalása után hazajöttem Nyíregyházáról, ahonnan nehány tárcát is írtam akkoriban a tárgyalás menetéről a »Pesti Hírlap«-ba.
Napok jöttek, múltak s még mindig átláthatlan homály fedte a nagy változást, melyen keresztülmentem az ismerőseim szemében, s mely azóta is sok föltűnő jelben nyilvánult.
Végre, mint minden homálynak, ennek is szét kellett foszlania.
Egy nagy, robusztus alak nyitott be a redakcióba egy délután, óriás, csontos fej, izmos vállakon, vörnyeges körszakáll és apró erekkel átfutott kék szemek.
A padló rengett a léptei alatt, amint a szerkesztőségi szobákon átment. A tollak percenése megszűnt egy percre, az pedig itt nagy ritkaság, ahol senki sem kíváncsi semmire, ami természetes is, mert mi már azt is tudjuk, amit az egész világ csak holnap fog megtudni.
Hanem a nagy drabális ember mégis föltűnt. Szemei lomhán fürkésztek szerte, míg végre engem pillantott meg egy asztalnál.
Felém jött és a vállamra tette súlyos tenyerét.
– Ösmersz? – kérdé nyersen.
A hangjáról ráismertem.
– Klopinszky! – kiáltám.
– Igen, Klopinszky István vagyok. Teringette, csakhogy megtaláltalak… Huh! huh! De kutya meleg van. Hm. Hát ez az a redakció?
– Ez!
– Hát ti írjátok azt a sok okos dolgot, hm!
– Már bizony mi.
– Az a pápaszemes is?
– Az is.
– Mit ír az? – szólt fitymálva nézegetvén a cingár legénykét.
– A külföldet.
– Az bírálja Bismarckot?
– Az.
– Azzal a termettel! – kiáltá csodálkozva. – Hm, mégis furcsa.
Sehogy sem tudott megnyugodni, idegenül nézegetett szét, míg végre megakadt egy, a falra függesztett táblácskán, melyen ez áll: »Látogatók figyelmébe. Az idő pénz!«
Odabökött a nagy bütykös kezével:
– Micsoda? Ez nekem szól?
– A világért sem. Az csak az alkalmatlan diskurálók ellen van kigondolva.
– Jó, jó, nem háborgatlak sokáig, egy bizalmas szavam volna hozzád. Lehet itt?
– Bátran. Parancsolj! Betegyem az ajtót?
– Tedd be!
Magunk maradtunk a szobában, hozzám hajolt s suttogva lihegte:
– Nagy dologban vagyok, rokon; nagy dologban.
– Miféle dologban?
– Benne vagyok a korrupcióban – mondá a szemeit szemérmetesen lesütve.
– Hogyhogy?
– Összeköttetésbe léptem a kormánnyal.
– Mifélébe…?
– Kivettem bérbe a töltéscsináló munkások élelmezését. Tizenkilenc szakácsnét fogadok, rokon… Tizenkilencet és a feleségemet meg szakácsné-generálisnak. Láttál te már valaha tizenkilenc eleven szakácsnét egyszerre! Nagy dolog. Főzni fognak a munkásoknak. Jó seft.
És jelentőségteljesen hunyorított a szemeivel.
– Hanem hát – folytatta akadozva –, pénzem nincs a vállalathoz… hát azért jöttem… azért kerestelek fel, hogy segíts rajtam, rokon.
– Miképpen?
– Adj kölcsön vagy tizenötezer forintot.
Ránéztem, hogy tréfál-e vagy pedig meg van őrülve.
De sem a puffadt arcán nem találtam mosolyt, sem a kifejezés nélküli szemeiben ködöt.
– Tizenötezer forintot adjak? – kacagtam fel.
– Nono… hiszen nem ingyen kértem… Nyolc percentet adok tőle, aztán, ha akarod, be is tábláztathatod az összeget a csomaházi »skvarkámra«. (Így nevezik a szerényebb sárosiak a domíniumaikat.) Nem akarok neked rosszat. Az isten is megverne. Nyolc percent az ördögbe is! No, ne nevess hát. Kifutja. Kétezer gyomrot vettem ki árendába. A gyomrokon legtöbbet lehet megtakarítani.
– Igen, igen, de mi szükség azért velem ilyen ízetlen tréfát csinálni?
– Ne okoskodj, öreg, szúrd ki no, azt a tizenötezer forintot.
– Hagyj nekem békét – vágtam közbe türelmet vesztve –, ne vedd el ilyen ostobaságokkal az időmet, sok dolgom van.
Klopinszky arca roppant savanyúra ferdült erre a szóra, láttam, hogy csakugyan komolyan kéri a tizenötezer forintot.
– Hát adsz vagy nem adsz? – sürgeté keserűen.
– Hol vegyek én neked tizenötezer forintot?
– Ugyan ne tagadd – suttogta egészen hozzám hajolva –, mintha nem tudnám.
– Mit? – kérdém ösztönszerűleg megijedve…
– Hogy húszezer forintot kaptál a zsidóktól.
– Miféle zsidóktól?
– Amiért ezeket a zsidó szellemű tárcákat írod a lapba.
Az első pillanatban elvörösödtem a dühtől.
– Ki volt az a gazember, aki mondta?
– Mindenütt beszélik. A Terka néni, a Muki bácsi, a Hilinyiék, tele van vele az egész környék. Azt már hiába tagadnád.
– De esküszöm neked, nem kaptam – hebegtem még mindig fellázadva a gyanúsítás ellen. – Hogy képzelhetsz ilyen butaságot?
S elkezdtem neki fejtegetni, hogy tiszta meggyőződésem szerint írok; bebizonyítottam világosan, hogy a pör kimenetelére nincsenek semmi befolyással az én tárcáim, következésképp nevetséges volna föltenni, hogy azokért a zsidók fizetnek. Több eszük van azoknak. Ha már énbennem nem hisz, legalább higgyen a zsidók élelmességében.
Mikor már azt hittem, hogy teljesen megvan győzve, rám bámult a szitakötőéhez hasonló hülye szemeivel és így szólt:
– Hát akkor adjál legalább tizenkétezer forintot. Talán az is elég lesz.
Az otrombaságnak ez a csökönyössége olyan zsibbasztó indulatba hozott, hogy sokáig nem bírtam szóhoz jutni, még a kezemet sem mozdítani, mert talán nekimentem volna fölháborodásomban az óriásnak.
Ő nem kevésbé dühöngött ezalatt, hangosan beszélt, szemei vadul forogtak és a nyála szétfrecsegett.
– Szép ember vagy, mondhatom. Gyönyörűséges rokon. Emlékezz csak vissza, anyád hogy szerette az én anyámat. Hányszor ringatott téged az én anyám térdein. Kő van a szíved helyén, rossz ember vagy. Emlékszel-e, mikor még együtt keresgettük a madártojásokat a mezőn. Már akkor is eltagadtad előlem, ha fészekre bukkantál. Most is bezárod szívedet… Jól van! Elmegyek, ne félj… nem alkalmatlankodom neked tovább…, hanem ha majd otthon kimegyek az anyád sírjához valamelyik nap, elkiáltom magam a fejfájánál: hogy miféle madár lettél.
– Pista! – hörögtem elszörnyűközve… – Ne folytasd, ne kínozz.
Pista éppen távozóban volt már, a botját és kalapját fogta.
– Ne menj így el, kérlek.
– Hát adsz? – szólt fölcsillanó reménnyel.
– Nem adok, mert nincs.
– Micsoda? Még mindig nem ismered be, hogy kaptál pénzt a zsidó kasszából?
– Azt sem tudom, hogy van-e ilyen kassza.
– Azt sem tudod? Hát az mi a mennykő, ahonnan Eötvös Károly kapta a félmilliót? Eressz!… megyek. Elég volt, uram. Ajánlom magamat.
S ezzel egy mélységesen megvető pillantással mért végig s becsapta maga után az ajtót.
Egy mentő gondolatom támadt… Ha az igazat nem hiszi el, hát bizonyosan elhiszi a nem igazat. Beszéljünk az ő észjárása szerint. Utána futottam.
– Pista, Pista, gyere vissza!
Gondolkozott egy percig, megforduljon-e. Lassan, hidegen megfordult.
– Mi tetszik?
– Gyere be, kérlek, egy szóra.
Bejött.
– Mit akarsz? – kérdé közömbösen.
– El akarok neked mondani mindent, úgy ahogy van.
– No.
– Eötvös Károlyt említetted azelőtt – mondám szelíden.
– Hát aztán? – dünnyögte nyersen, bizalmatlanul.
– Csakugyan van valami abban a dologban.
– Ugye, hm!
– Mondtad, hogy fölvette a félmilliót.
– Persze hogy fölvette.
– Éppen ez a baj. Mert az igaz, hogy Eötvös mindnyájunknak húsz-húsz ezer forintot ígért, akik a zsidók mellett fogunk írni, de amint a félmilliót fölvette, azóta…
– Nos azóta? – szólt közbe élénken.
– Feléje sem jön a redakciónak.
(Gondoltam magamban: Bocsássa meg szegény Eötvös a bűnömet, őnála bízvást elcsúszik ez a ráfogás is, a többi mellett neki már nem árt, nekem meg használ.)
Erre csodálatosan egyszerre kiengedett a Klopinszky István haragos ábrázata, nem volt már olyan mord, leült szép csendesen mellém.
– Te fiú – mondá élénken és a kezével rácsapott az íróasztalomra –, azt a pénzt sohasem fogod megkapni attól az embertől!
– Én is kezdem már hinni… – feleltem szomorúan.
– Látod, látod. Hiszékeny, bohó lélek. Téged mindenki az orrodnál fogva vezethet. Olyan jó szíved van, mint a vaj. Ej, ej, gyerek, abból a pénzből nem eszel!
– Hja, bizony, bizony – sopánkodtam a szerepemhez híven, melynek sikerében egy percig sem kételkedtem, mert látással dicsekszik a gyanú, pedig szurokkal van mind a két szeme betapasztva.
– Pedig ugye, kellene a pénz? – firtatott kisvártatva.
– Persze.
– Ejnye… ejnye! Nono… ne búsulj azért. Él még a pénzek anyja. Kölykezik az örökké. Hanem arra a húszezerre bízvást keresztet vethetsz.
Idomtalan kezével gyöngéden simogatta meg a fejemet s buta szemeiben jóság, szelídség tükröződött.
– Szegény fiú! Hm. Mindegy. Ne ess azért kétségbe, öreg, ha mondom… ha már így van, így van. Ha te nem adhattál nekem, majd adok neked én. Nincs más mód, fölveszek a birtokomra valahol… Aztán no… hiszen tudod kicsoda neked Klopinszky István. Hát szervusz, öreg.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Így szabadultam meg Klopinszky rokonom sírig tartó neheztelésétől furfangos csellel, azoknak a szomorú napoknak egyikén, mikor annyira divatba jött a gyanúsítás, hogy még én, igénytelen újságíró is gazdag ember hírébe keveredtem.
Most értettem már a megnövekedett tekintélyemet az utcámban a szabók és szatócsok közt.
És mondhatom önöknek, hogy a gazdagságnak a híre nem valami nagyon kellemetes. Próbáltam.
Ami azonban magát a gazdagságot illeti, azt nem próbáltam, és nem is állítom, hogy kellemetlen lenne.
