AZ ELMARADT TOASZT
AZ ELMARADT TOASZT
(Szózat azokhoz, akik meghalni szándékoznak)
Odaát lévén Kolozsvárott a kultúregylet gyűlésein, az történt velem, hogy a banketten nem bírtam szóhoz jutni.
Nem azért, mintha valaki akadályozta volna a szólásszabadságomat. Ki tenné azt most?
Szólásszabadságunk még akkor is volt, amikor nem lehetett.
Mert volt ám a mi őseinknek elég eszök, hogy nem siettek az unió megcsinálásával.
Ha valaki a régi világban elszólta magát Erdélyben, elvitte a fejét épségre Magyarországba, ha pedig Magyarországon szólta el magát valaki, átszaladhatott a fejével a Királyhágón túlra. Tehát mindég volt szabadszólás.
Mióta azonban megvan a szabadszólás joga, azóta bajos azt használni, a szabadon kritizálók miatt. Én csak úgy a bankettek végén szoktam hát előhozakodni a gondolataimmal, mikor már a »vad toasztok« mennek.
Vártam is a bankett végén a vad toasztokat, de sehogy sem akartak bekövetkezni, míg végre teljesen útjukat állta Szász Domokos, aki a toasztja végére odaragasztott poénnek két darab százas bankót.
Látván az utána szólni kívánó hívek és nem hívek, hogy milyen új toasztírozási műfajt kezd a derék püspök, szépen becsomagolták a készletben levő toasztjaikat és hazavitték.
Így hoztam el én is a magam toasztját.
Önök, tisztelt olvasók, tudják, mi az, mikor valakiben egy megrekedt toaszt van és folyton incselkedik vele, nógatja, ösztökéli: »Eressz ki, ne hagyj itt elvesznem, elmúlnom gonoszul.«
Láttam már olyan embert is, akiben egy golyó volt. Nyugodt tudott lenni. De embert nyugodtat, akiben egy el nem mondott toaszt volt, senki sem látott.
Bocsássák hát meg, ha szabadulni sietek terhemtől, s ideírom tárcának azt, amit ott kellett volna elmondanom.
Itt, az igaz, nem igen van már a maga helyén, – de enyhítő körülmény, hogy talán ott sem lett volna.
Uram, uram Helfy Ignác, kedves bátyámuram, szállok hozzád!
Az én tisztelt barátom, Bartha Miklós megírta lapjában, hogy én azt mondtam volna a szomszédomnak a kultúregylet választmányi értekezletén, mikor a titkár felolvasta a hosszú jelentést az egylet működéséről:
– Nem ezt, nem, hanem mutassanak már végre egy megmagyarosított oláhot.
Igaz, ezt mondtam, hanem exceptione vocem »végre«, mert az egylet még csak a kezdet kezdetén van, vagy még ott sem, s még így is időelőtti kívánság volt tőlem a megmagyarosított oláh.
Az egylet még ma sincs ott, hogy mi kívánhassunk tőle, hanem csak ott van még, hogy ő kívánhasson tőlünk. S kívánhat bátran. Mert igazán ékesen mondja Horváth Gyula (aki nemsokára az egész írói céhet leveri a stílusával): »nem szégyen ott kérni, ahol a kérést megtagadni szégyen« – és mert úgy áll a dolog, uraim, hogy eddig csak száznyolcvanezer forintja van a kultúregyletnek készpénzben, amelynek a kamatja kilencezer forint.
Kilencezer forint már csinos összeg, igen szép bankettet lehetne belőle rendezni, sőt még egy képviselőválasztás is kitelne belőle valami olcsó vidéken, hanem egy háborúra nem elég.
Mikor az egész nagy magyar nemzet komoly fontos akcióba kezd, kilencezer forinttal induljon el?
Nem, az lehetetlen, ilyen szegények mégse vagyunk! Hát mit csináljunk?
(Egy hang közbeszól: maradjunk békén.)
Igen, de mikor a béke meg drágább a háborúnál.
Nincs más mód, mint pénzt, még több, sokkal több pénzt kell szerezni.
Mert a szegénység rossz tanácsadó.
Ott ültem tegnap a választmányi konferencián, nagy figyelemmel hallgatván a lelkes Sándor József titkár úr előterjesztéseit s mondhatom, egy igen kínos jelenetet éltem át.
Egy községnek (nem emlékszem már a község nevére) az óvodai tanítójáról volt szó. A titkár felolvasta ama megtakarításokat, amiket az egylet elért. Ugyanis hangsúlyozta, hogy miután maga az állam háromszáz forintot fizet a tanítónak (persze, persze a pazar állam) ennélfogva ezen óvodai tanító fizetését is háromszázra redukálta az egylet; a fára preliminált ötven forintnyi összegből is lerovácsolnak tizenötöt, mert ha a tanító szépen megkéri az odavaló parasztokat, hát ingyen is hazaszállítják neki a fát s az 50 frtba már be volt számítva a szállítás. Továbbá a világításra szánt költségből szintén levontak nehány forintot, mert inkább nyáron tanítson többet a tanító mikor az ingyen napvilág süt. S végül nagy megelégedéssel jelentette ki, hogy »Íme, meggazdálkodtunk ennyi és ennyi forintot«.
De hisz önök ott voltak velem együtt s hallották, látták és helyeselték, amint a jelentés egyenkint szedegeti ki a szegény tanító feje alól a vánkost és szájából a betevő falatot. Ott soványodott a szegény jó ember a szemeink előtt, szinte hallani véltem a csontjait zörögni.
De hát én istenem – sóhajtottam fel a szomszédom előtt –, azon kell-e kezdeni az oláhok magyarosítását, hogy mindjárt bevezetésül egy magyar embert koplaltatnak halálra?
Mire mosolyogva jegyzi meg a szomszédom, gondolom Horváth Gyula, hogy: ne búsuljak, hiszen még az a tanító nem is egzisztál; még csak ezután szándékoznak felállítani az óvodát.
Úgy? No, még rosszabb – hát annyira vagyunk, tisztelt uraim, hogy már a nem létező tanítókon kezdünk kegyetlenkedni?
Hát már ebben az országban minden gazdálkodási plánum a szegény iskolatanítókra van bazírozva?
Engedelmet kérek, nem azért hozom én fel ezeket, hogy e komikus színekkel megnevetessem a tisztelt ebédlő társaságot.
Nem, hanem meg akarom ríkatni.
Mert nem az egylet ennek az oka, hanem a nemzet, mely még nem áldozott eleget.
Hajdan a nagyurak a gyerekeik mellett mindig tartottak olyan gyerekeket, akiket a magokéi helyett megverjenek, ha azok nem viselik magukat jól. A mostani kolozsvári ünnepélyességek alatt is felhangzottak ennek a régi szokásnak a maradványai itt-ott: okozták némelyek a főpapokat, mások az arisztokráciát, ismét mások a zsidókra panaszkodtak a közömbösség miatt.
Én ezt nem osztom. Én nem panaszkodom semmi közömbösségre. A nemzet megértette a kultúregyletet, az mindenből rneglátszik.
Nem a lelkesedők vannak kevesen, hanem az oláhok vannak sokan.
Nem a lelkesedés kevés – hanem a lelkesedésből lett kevés készpénzre váltva.
A lelkesedés a mi tőkénk. Tehát hozzá kell fordulni ehhez a tőkéhez, ismét és ismét; ne kíméljük, mert ez a tőke csak akkor fogyhat el – mikor az oláh is elfogy.
Mégpedig van egy sajátságos eszmém, uraim! (Felkiáltások: Halljuk!)
Ha észrevesszük, hogy az adakozásban lankadnak és kifáradnak az élők, apelláljunk a halottakra. (Nagy nyugtalanság.)
Azok, akik testamentumaikban bőkezű alapítványokat tesznek, némelykor százezreket mindenféle jótékony célokra – adják ezt ezentúl a legjótékonyabbra, az erdélyi kultúregyletre.
Hadd maradjon meg az utókorra az a csodás legenda: hogy ebben az országban a holtak együtt védik a hazát az élőkkel.
…Poharamat ürítem gróf Bethlen Gábor egészségére.
