A PÓGÁR-GRÓF
A PÓGÁR-GRÓF
Ilyenfajta ember is csak Magyarországon van, de itt is már nagyon fogyófélben, mert éppen az éjjel voltak híradással Csongrád városából, hogy nemzetes Bagi József uram őkigyelme itt hagyta a földjeit, rétjeit, malmait, gulyáit, méneseit és elköltözött az anyaföldbe, amelyet egész életén át művelt és gondozott.
Sok igazi mágnás, közte még herceg is, megnyalná a száját ha sorba elkezdeném leírni, amije Bagi uramnak volt. De becsület és tisztesség dolgában sem állott ő hátrább a többi dinasztáknál. A Bagi név hatalmasan csengett az Alföldön, éppen úgy, mintha penészes címerpajzsok között látná tetszelegni az ember.
Nem is a nagy vagyon adta neki azt a különös nimbuszt, mert hiszen nagy vagyon elég van a világon, hanem az tette Bagi uramat ritkasággá, hogy olyan egyszerűnek tudott megmaradni.
Maga járt, csütlött-botlott mindenfelé. Reggel korán kelt, este hamar feküdt s utánanézett a jószágnak derekasan. Megitatta a teheneket, megvakarta a lovat, sokszor megfogta a villát és maga rakta a boglyát künn a réten. Ám ez is csak azért volt különös, hogy mi az ördögöt küszködik az egy boglyával, akinek ezeret raknak egyszerre?
Egyszerű kék abaposztó ruhát viselt: a hagyományos mándlit, meg a varjú alakú kalapot a világért sem cserélte volna föl másikkal. Csak éppen egyetlenegyszer esett meg rajta a szomorú világban, hogy midőn az újonnan odaköltözött megyei főnök, aki beköszöntő ebédjére a telekkönyv után csinálta a meghívottak lajstromát, őt is meginvitálta az ebédre, de a lakáj visszautasította: »tessék frakkba jönni« – rántott Bagi uram nagy kedvetlenül európai ruhát. Nem hagyta azonban bosszulatlanul a dolgot, mert mikor valami szószos históriábul javában kínálná őméltósága, Bagi uram – az adoma szerint fölemelte a frakkja szárnyát és azt kezdte bemártogatni a tányérba: »Egyél frakkom, mert te vagy ide meghíva!«
Különben ahányat lépett őkigyelme, annyi adoma támadt a nyomában. Természetesen fele sem volt igaz azoknak. Némelyik az újságba is bejutott, ami igen gyakran megbosszantotta Bagi uramat. Énellenem is beküldött egyszer az újsághoz egy helyreigazító levelet: »Ne írjanak rólam olyan bolondságokat, rá nem szolgáltam én azokra.« Aminthogy igaz is, nem tett soha életében semmi olyat, ami nem volna hozzá méltó. Birtokait szorgalmas, becsületes takarékossággal szerezte, de azért nem verte a garast fogához, sok jót tett, bőkezű volt, de persze a maga módja szerint, a maga környezetében. Fiatalabb korában némelykor ki is rúgott a hámból a csongrádi nagy vendéglőben, ha úgy odaszólt a pincérre, mikor borozgatás közben rózsás kedve támadt:
– Hej, kellner, hozzon egy akó feketekávét!
Ritkán esett meg az ilyesmi, de ha mindennap esik is, ez ugyan meg nem apasztotta volna a jószágot, melyről azt beszélték az Alföldön:
– Ha ötven fia volna, és felosztaná köztük, valamennyi virilista lenne a megyében s még akkor is annyija maradna az öregnek, hogy az ő leánya volna a legjobb parti ezen a környéken.
De ha neki magának nem ment is fejébe a pénz láza úgy, hogy rendületlenül megmaradt annak, amivé született, a gyermekeit már mind úgy neveltette, ahogy kellett a Bagi birtokhoz. Művelt, derék, értelmes fiakat hagyott maga után, s lányait is a legjobb nevelőintézetekbe járatta. Azok már úri módon éltek s hasznos tagjai annak a polgári osztálynak, amelynek még csak ezután kell támadnia.
Ha néha valamelyik fiához vagy lányához ment látogatóba, ahol már kényelmes európai berendezés volt, ő az elől is kitért. A selyemkárpitos szobában is a bundában aludt. Mert azon esik – azt mondja – a világon a legjobb fekvés. Ne adj isten, hogy ahol meghált, ott meg tudott volna maradni a reggelizésig. A pirkadó hajnallal már kiment a lovat nyergelni, s reggeli nélkül döcögött el az öreg szürkéin tanyáról tanyára.
Mesélik róla, hogy egyszer jármos ökröket akart venni, beállított hát a szentesi vásárra. Ott megtetszett neki négy darab tinó egy nagyobb falka között s kérdezi az ott álló úriembert: hogy adja?
– Nem eladók egyenkint – feleli vissza az ökrök gazdája kedvetlen hangon.
– De hiszen négyet vennék, ha meg tudnánk alkudni.
– Négyenkint sem eladók.
– Ejnye, hátha mégis megcsinálhatná valahogy, tekintetes uram. Mert nagy szükségem volna négyre. Nem sajnálnám az árát.
– Szegény ember maga ahhoz, barátom – mondja lenézőleg az ökrök gazdája.
– Hova való a tekintetes úr, ha meg nem sértem?
– Én az ifjabb Bagi ispánja vagyok.
– Ejnye no – mondja Bagi uram nagy szerényen –, hiszen akkor az én ispánom a tekintetes úr, mert én meg az apja vagyok az ifjabb Baginak és az én birtokomat kezeli a gyerek. Szép állatokat nevelt az ördögadta!
Nagy kort ért az öreg, nyolcvanhét esztendőt. Mindig egészséges volt, józan életű s bölcs szavú, tiszteletreméltó, mint egy pártiárka. Hanem az észjárásának – bármint csiszolódott is ki az értelmi tehetsége a jobb körökkel és a saját családjával való érintkezés mellett – mindig megmaradt az a gyanakodó parasztos őskaraktere. Különösen a politikában, mert kedvvel űzte választások idejében. A függetlenségi párthoz tartozott.
Egypár éve annak, kiásták a sertésólját és elhajtották a sertéseit, éppen a követválasztások alatt. Legott feljelentette a lopást, hogy őrajta politikai bosszú történt. A bíróságnak sikerült kinyomozni a tettest. Valami Kántor András cselekedte, be is vallotta a bíró előtt, amint illett.
De Bagi uram elégedetlenül szólt közbe:
– Tessék csak megkérdezni a vádlottól, miért cselekedte ezt?
– Mert pénzre volt szükségem – felelte töredelmesen a tolvaj. – El akartam a sertéseket adni.
Bagi még kedvetlenebb lett.
– Tessék csak megkérdezni, kérem alássan, ki bujtogatta fel a dologra?
– A feleségem – vallotta a vádlott.
Bagi hitetlenül rázta a fejét s jelentős szemhunyorítással mondá:
– Már én csak mégis azt mondom, tekintetes bíróság, hogy ennek messzebb kiható szálai vagynak.
Ugyanis meg volt győződve, hogy a kormány lopatta el tőle a sertéseket, hogy bosszút álljon érte a »koma« miatt. (A koma ugyanis az ismeretes Csatár Zsigmond volt.)
Öreg Bagi urammal a legérdekesebb példánya halt meg a mi arany parasztjainknak, aki azért lett mesésen gazdag, mert nem becsülte annyira a pénzt, hogy megváltozzék miatta.
És a pénz se változott meg Bagi uram kedvéért.
Hogy ím félrerakta, nőtt, nőtt, egyre nőtt, a saját természete szerint, és húzta maga után mindenfelül a többi testvéreit, a hatosokat, forintokat és százasokat. Még tán a Rotschild pénzét is mind odahúzta volna, ha őkegyelme elölről kezdhetné azt a nyolcvanhét esztendőt.
Bárcsak kezdhetné. De a csongrádi öreg harang azt kongja szomorúan: »Nem – nem – nem«.
