A SZÉPPRÓZAI ELBESZÉLÉS
A SZÉPPRÓZAI ELBESZÉLÉS
(Beöthy Zsolt új könyvéről)
A régi betyárvilágban magyar praxis volt, hogy a delikvensekből támadtak a pandúrok: azok azután annál jobban tudták a volt pályatársak gyöngeségeit, metódusát, búvhelyeit és annál sikeresebben üldözhették őket. Hogy ez nem volt természetellenes processzus, mutatja, hogy az irodalomban is többnyire magukból a poetákból lesznek a kritikusok. Ilyen példány Gyulai Pál is, aki hol korbáccsal robog fel az Olimpuszra, hogy lekergesse onnan az írókat és poetákat, hol pedig maga is lantot fogva a hóna alá ott énekel velök egy kórusban hajadon fővel.
Az előttünk fekvő tudományos könyv írója Beöthy Zsolt is vérünkből való vér. Mint novellaíró kezdte, mégpedig nagy sikerrel, mint regényíró folytatta s »Kálozdy Bélá«-ja annak idején nagy feltűnést keltett nehány mesteri leírásával s realisztikus színezésével. A rajzot is (a szó szoros értelmében vett rajzot) ő kezdte kultiválni. Nekem legalább az ő »Zsebrák« című csodálatosan szép rajza volt az első sarkantyú arra hogy én is rajzokat írjak. (Ha van valami érdem bennök, hát annak a létalapját is tőle kölcsönöztem.) Ezenközben színházi kritikáival vonta magára a figyelmet s meghonosította nálunk azt a divatot, hogy a színdarabokról szóló kritikákat a közönség elolvassa. (Igen, igen, mert a könyvekről szólót nem szokta elolvasni.)
És ezen a helyen tegyük szívünkre a kezünket, ahogy mondani szokták és valljuk be, hogy nálunk csak egy hasznos kritikai irány van, az, melyet főképp Gyulai Pál és Beöthy Zsolt kezdett, illetőleg folytat a Bajzák és Erdélyiek nyomán. Ez pedig az az egészséges magyar kritika, mely a magyar irodalom teljes ismeretéből a magyar géniusznak folytonos szemmel tartása mellett, kívánja fejleszteni a nemzeti literatúrát, át nem engedve magát a kontinens divatos irodalmi áramlatainak.
Azon urak egynehánya, aki nálunk a színházról ír, mintául vesz egy Sardou-darabot, s ami ahhoz nem hasonlít, azt a sárba rántja egy-egy cikkben, melyhez viszont valamely divatos francia kritikus csevegési technikáját veszi mintául.
Ez bizony nagy szegénység. S isten ments, hogy a magyar irodalom ezeknek az uraknak a kezére igazodjék, mert akkor az nem volna idővel más, mint magyar nyelven írt francia fűzfapoézis.
Ám azért nagy veszteség, hogy a hivatott kritikusok, aminő Beöthy Zsolt, elvonulnak apródonkint a napi irodalomban betöltött nyesegető foglalkozásuktól s átengedik a tért a léha fecsegőknek, kiknek sokszor egyedüli jogcímük a bírálatra, hogy csacska nyelvük van, és hogy kétszer-háromszor van a kofferjaikra ráütve a vasúti cédula: »Párizs, 60 kilogramm«. (Ti. a bőröndnek volt az a 60 kg súlya.)
De Beöthy eltűnése, aki már annyi tért elhagyott, ahol veszteség volt a visszavonulása, csak olyan eltűnés, mint a búváré, aki egy más ponton bukkan fel újra, még jobb járatban, még hasznosabb kincsek után járva a mélyben.
Nem is akarom említeni nagy irodalomtörténetét, és vaskos, roppant terjedelmű művét a tragikumról, melyet annak idején eléggé méltányolt a sajtó és a tudományos világ. Ezúttal csupán a legújabb munkáját kívánom ismertetni mint laikus. S ez »A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban«.
A két kötetre tervezett munka első fele (mintegy 300 lap) miután már évekkel ezelőtt még mint hézagos tanulmány a Kisfaludy Társaság száz aranyos pályadíját nyerte el, most megbővülve, kiegészítve az Akadémia könyvkiadó hivatalának díszes cége alatt jelent meg azon nagy tekintélyű munkák sorozatában, melyekkel az Akadémia egy idő óta sűrűn ajándékozza meg a nemzetet. Fájdalom, eredeti munka ritkán illik be ide. Taine, Macaulay, Ranke könyvei képezik e művek virágját.
Beöthy Zsolt könyve méltó volt, hogy ez előkelőségek között lépjen a világba. Nekünk magyaroknak igazi esemény; első nagyobb szabású munka, mely egy speciális irodalmi ág történetét ily kimerítően, ily vonzón és alaposan tárgyalja, a szétfolyó anyagot egy keretbe fogva, világos kultúrképet adjon, a laza kapcsokat fölkutassa, a hézagokat kitöltse s egy rendszer fonalán át világítsa meg a sivár, úttalan utat, melyen a magyar szépprózai elbeszélés ődöngött.
Az ember csodálkozik, hogy volt bátorsága Beöthynek elindulni, ahol a madár se járt még, s egyszerre végezni két különböző talentumnak a feladatát: a kutatóét (aki előtt nem világítanak lángoszlopok, mint más irodalmakban, de még pásztortüzek sem, hanem csak apró mécsek) és a csoportosító extraháló bölcsészét.
Beöthy három nagy fix pontot csinál a magyar széppróza gyermekkorában, mely a Barlam és Jozefát-féle, még egyházi célra írt legendától egész a Kartigámig terjed (Kartigámot még olvasták a nagyanyáink); az első fix pont a »legendák és példák«, ezeket fejlődésszerűen váltják fel a »históriák és beszédek«, (a legnevezetesebb itt a Haller-féle Hármas história) majd bezárják az első kötetet, a »történetek és mesék«.
Ezen holt és sekélyes anyagba életet tudott önteni Beöthy és bírt azzal az önmegtagadással, hogy nemcsak eligazodjék a fölkutatott csekély anyag közt, hanem válogasson is belőle, amire a kutató ritkán képes, mert gyakran megvesztegeti az, hogy egy nagyon nagy értékű adathoz könnyen jut, tehát ennek nem is örül úgy, mint sokszor egy egészen jelentéktelen adatnak, melyhez roppant sok fáradság és tanulmány vezette.
De Beöthy elsősorban is művész s átható éles szeme van nagy látköröket bepillantani s a csúcsok közt megvonni az okozati összefüggést. Mikor átolvastam könyvét és letettem, (pedig olyan érdekes, hogy egyhuzamban lehet átolvasni) azt éreztem, amit az utazó, mikor egy általa mocsarasnak, karaktertelennek tudott vidéket, nyájas viskókkal, összekötő telegramdrótokkal lát beépítve és felsóhajt: »Ismét eltűnt hát egy puszta«.
Csakhogy én nem sóhajtok fel, hanem örömmel ismerem be, hogy ismét eltűnt egy puszta s hogy nem minden akadémiai tag agyonütni való ember. (Tőlem nem veheti ezt rossz néven a fiatalabb nemzedék, mert minden évben szoktam egy rohamot intézni az akadémikusok ellen, de ezt mindig tavaszkor, hogy valahogy meg ne válasszanak.)
Beöthy Zsolt könyve nagy nyereség az irodalomra. »Magyar Taine«-nek mondanám őt e nagy műve után, ha nem félnék attól, hogy talán sokat mondok. Vagy pedig egy hatalmas frázis-bókkal zárnám be e felületes könyvismertetést, ha nem tudnám bizonyosan, hogy bármilyen puffogó legyen is az a frázis, még mindig keveset mondok vele.
Aztán Beöthy még fiatal ember. Legyünk takarékosak egyben – nemzeti szokás szerint.
Ne adjuk oda neki még az egész koszorút, noha megérdemli is. Deres hajszálakra való dolog az.
