A KÖLTŐ NEJE
A KÖLTŐ NEJE
Azt írta Jókai nemrég: »mire megvénül az ember, azon veszi észre magát, hogy csak egy igazi barátja van: a felesége«.
Milyen hitvesnek kellett lennie Jókainénak, hogy ezt éppen az az ember írhassa meg felőle, akinek néhány millió barátja van.
És milyen férjnek kellett lennie Jókainak, hogy azt a millió barátot serpenyőbe téve, úgy alányomja a másik serpenyőn a feleség, hogy csak egy igaz barátot lát: őt.
És most attól kell elválnia örökre. A gondviselés szétszakítja a két lélekből összeforrt egyet újra kettőre, a közel negyven éves kapcsot összetöri ridegen. Igaza lesz-e a költőnek, ha azt fogja hinni ezentúl, hogy egyedül áll a világban?
Hiszen egyebütt is megtörténik, más ember udvarán is szomorú bútor a koporsó; de itt kétszeresen megdöbbentő.
Sok ravatalnál állt már mély gyászban a nemzet: de mindig csak azt siratta, akit elvesztett. Ennél a ravatalnál azt is meg kell siratnia, aki megmaradt. Mert egy halhatatlant vett el a halál egy halhatatlantól. Mind a kettő egyformán volt a nemzeté. A megmaradt gyászát is érezzük, az elköltözött utáni bánat is általános.
Milyen összeillő pár voltak! Két lángész együtt. Pedig milyen össze nem illő pár lettek volna, ha közönséges emberek, mert a feleség egy évtizeddel volt idősebb a férjnél. Hogy kiegészítették egymást! Az egyik legszebben írt magyarul, a másik legszebben beszélt.
Az, aki legszebben beszélt, néma már, az, aki legszebben ír, összetörve áll a saját élettelen fele előtt elborult lélekkel.
S ez éppen az a lélek, melyből negyven év óta süt ránk mindnyájunkra a verőfény, melynek ragyogó álmai, mosolygó szivárványszínei visszaverődnek a mi lelkünkben.
Azt is írta ő egyszer: »Az én tanácsadóim a nőm és a zöld fáim, amelyek alatt gondolkozom.«
Az egyik tanácsadója oda van, de a többiek megmaradtak.
Azok a zöld fák sem zöldek most már, de tavaszkor újra zöldek lesznek – új élettel, új levelekkel lombkoronásan, talán azt fogják neki tanácsolni mélabús suttogásban, hogy a költészet minden bánatot megenyhít.
