KIRÁLYOK A CAMERA OBSCURA ELŐTT
KIRÁLYOK A CAMERA OBSCURA ELŐTT
Néhány nap előtt itt időzött Braun, a híres fotografus, aki az Esterházy-képtár remekeiről jött fölvételeket csinálni.
Megösmerkedvén vele, elmesélte, hogy Európa majd minden királyát és nagy embereit ő fényképezte.
– A mi királyunkat is?
»Azt is. Oh, ott igen egyszerűen ment. Megüzenték, hogy mely órában jöjjek Schönbrunnba, s én elmentem, pontban.
– Őfelsége már várja – felelte a hadsegéd.
Gépemet felállítottam a kimutatott szobában, a király nemsokára belépett egyedül s katonás türelemmel hagyta magát levétetni. “Egy kissé unalmas dolog”, mondá, amikor fölkelt. Ennyi volt az egész«.
– Hát nem ilyen egyszerűen szokott történni?
»Nem bizony. Néhol előbb sok ceremónián kell keresztülmennem. Például őszentségénél előbb papucs-csókolásra eresztenek.«
– Milyen ember a pápa?
»XIII. Leó szép ember, uram. Fönséges arca van, melyről vegyítve tükröződik le a méltóság a jósággal. Oh, nagyszerű érzés az, mikor az ember a pápa előtt áll. Igaz, hogy sok ceremóniával jár, de megéri, néhol azonban kellemetlenségek is esnek.«
– Például?
»Mikor az öreg Bismarckot fotografíroztam.«
– Hogyan, az öreget is ön vette le?
»Varzinba híttak evégett, ezelőtt két esztendővel nyáron. Egy nagy terasz volt kijelölve, ahol a herceg ülni fog. Pipázva jelent meg s egy, e célra odatett karszékben foglalt helyet.
“Letegyem a pipát?” – kérdé.
“Azt hiszem, fenség”.
Megigazítottam a csövet, és észrevettem eközben, hogy a herceg kabátja éppen nem vet festői ráncokat, odasiettem tehát hozzá:
“Bocsánat, fenség, de imitt-amott egy kis igazítást kell a ruhán tennem”.
S ezzel hozzányúltam.
De e pillanatban az irtózat fogott el s egy ijesztő vad felkiáltást kellett hallatnom. Valami rettenetes fenevad testét éreztem nyakamba szakadni, körmei megreszelték hátamat s haragos morgása, kivicsorított fogai megreszkettették egész valómat.
Egy perc műve volt ez. Észre sem vettem hirtelen, hogy a birodalmi kutya az, mely ott feküdt a kancellár lábainál s rögtön rám rohant, mihelyt ura testéhez nyúltam.
“Kuss!” – sziszegte a kancellár mosolyogva, s a borzasztó állat leugrott a nyakamról.
“Ön megijedt” – vélte a kancellár.
“Nem annyira fenség – mondám lélekjelenlétemet lassankint visszanyerve –, hogy kötelességemet ne teljesíthessem.”
“Hova való ön?”
“Elszászba”.
“Úgy? De csak nem azok közé tartozik, akik a francia polgári kötelékbe vétették fel magukat?”
“Bevallom, fenség – feleltem fojtott hangon –, azok közé tartozom.”
“Lássa – jegyzé meg nevetve egy oldaltekintettel a hírhedt birodalmi kutyára –, ez az állat megszagolta önben a franciát”.
“Nem akartam fenséged előtt valótlant mondani – mentegetőztem előbbi őszinteségemért”.
“Fölösleges is – mormogá a vas ember –, hisz végre is minden emberben kell lennie bizonyos erős nemzeti érzésnek”.
Ezt mondta Bismarck, ez volt az egész kalandom Varzinban. Onnan mentem aztán Berlinbe a császárt levenni.«
– Hát az hogy ment?
»Nagyon nehezen. Háromszor, négyszer kellett kitűzni az időt. Először kilenc órára volt délelőtt. Odamentem, azt mondták: “Őfelsége alszik, jöjjek másnap délután öt órakor.” Elmentem másnap, akkor is azt mondták, hogy alszik őfelsége. Egész héten jártam a palotába, míg végre egyszer nem aludt. A gép elé ült és ott aludt el. Két rendőr vigyázott háta mögött az álmaira.«
– Rendőrök voltak vele bent, mikor fotografírozta?
»Mi az még! Látta volna csak mi minden történt velünk, mikor az orosz cárt fotografíroztam a segédeimmel.«
– No, arra kíváncsi vagyok.
»Mikor a meghívást megkaptuk és el kellett indulnunk Livádiába, legelőbb a szentpétervári rendőrfőnök jött hozzám, s kikérdezte mindnyájunk múltját és kivette a névaláírásunkat. Akkor aztán így szólt: “Nehány nap múlva el fognak indulni.” A kijelölt napon két detektív jelent meg lakásunkon megmotoztak bennünket, átnézték bőröndjeinket s kikísértek az indóházba. Ott négy másik rendőr beült velünk egy kupéba s így utaztunk Livádiába, ahol az udvarmester bevezetett a palotába. De előbb ott is megmotoztak, a névaláírásunkat kivették, hogy összehasonlítsák azzal, amelyet már a rendőrfőnök levélben előre odaküldött. Miután semmi gyanúsat nem találtak, egy külön lakosztályba vittek a segédeimmel, de a lakosztály minden kijárata előtt udvari zsandár állt.
“Hiszen mi foglyok vagyunk!” – kiáltám fölháborodással.
“Hja, az nem lehet másképp” – szólt vállat vonva az udvari tiszt.
Néhány napig voltunk ott fogságban. És mégis e fogság nem volt kellemetlen. Képzelhetetlen az a fényűzés, amellyel ellátásunkról gondoskodtak. A roppant ebédek, a fölséges burgundi, rajnai borok és finom szivarok. Az ördögbe is, nem valami szép dolog orosz cárnak lenni, de bizonyos tekintetben éppen nem kellemetlen.«
– Nos és a cár?
»Levettük uram őt is, a nejét is. Pompásan sikerültek a képek. Oh, a cár egy nagy műveltségű férfiú s egy jó ember, a carevna pedig egy felülmúlhatatlan kedves asszony. Kár értük!«
– Ön eszerint az egész világ nagy potentátjaival állt már szemtül szembe?
»Oh, igen! Én fényképeztem le Umberto királyt és Margaretát. Oh, milyen kép az! Csak II. Lajoshoz nem bírtam bejutni és még egy… az önök miniszterelnökére, Tisza Kálmánra fáj még a fogam. Őt szeretném még levenni, most miniszterelnök korában.«
– Akkor hát nincs sok időnk fecsegni… siessen!
*
Ez a híven lemásolt párbeszéd még néhány nap előtt történt. Ma már azt mondanám: »ráér még«.
