SZEGÉNY CIGÁNYOK
SZEGÉNY CIGÁNYOK
Minden nemzetiség mozog a világon, mind akar valamit; ha kicsi, ha nagy, kellemetlenséget okoz, ott ahol van a többinek, csak a szegény cigány szívében nem terem meg semmi aspiráció.
Az ő igényei nem terjednek tovább egy döglött malacnál. (Ámbár a lúd is jó.)
Vándorolnak faluról falura, országról országra, semmi földön nem verhetnek gyökeret. A földkerekség el van osztva ezerféle népség és faj között, csak kettőnek nem jutott terület: a zsidónak és a cigánynak.
A zsidó azonban mindenütt szerez magának, de a cigány meg nem ragadhat sehol, száll, fut, mint a pehely, amerre a szél viszi. Ez az ő örök végzete.
A gondviselés bármilyen mostoha volt is a cigány iránt, mégis adott neki valamit.
A vályogot és a hegedűt.
A cigány demokrácia ezzel az előbbivel keresse a kenyerét, a cigány arisztokrácia pedig ez utóbbival. Ne haljanak meg éhen az istenadták.
Ki is tartották egypár száz esztendeig. Vetették a vályogot a falu végén. Ennyi jutott nekik a földből. Az értelmesebbek pedig húzták azokat a szép, siralmas nótákat a keresztelőkön, lakodalmakon, dáridókon minden nemzetnek a tetszése szerint. Mert csupa szívből van a cigány. Ahova ér, ott mindjárt otthon van, átmelegszik, átérzi örömét, bánatát azoknak, akiket mulattat.
De akik mindenkinek átérzik a bánatát, azokét nem érzi át a világon senki. Minden népnek akadnak védelmezői, még az állatok megvédésére is összeállanak az emberek vállvetve, csak a cigányt nem tartja számon senki… mintha az ember se volna.
Az a két eszköz is, a vályog és a hegedű, mindig vékonyabban csurgatja az áldást.
Vályogházakat már csak nagy ritkán építenek s a hegedű kora is lejárt a dzsentrivel. Fáraó népe bámulva nézi: Mi lesz? Talán már nem is születnek emberek, mert soha sincs keresztelő? Hát a névnapok hova lettek? Megállt-e a kalendárium?
Sehova sem hívják őket. A vendéglőkben még megszólaltatják a bűvös hegedűjöket, de már nincsen lelkes hallgatójuk, csak nagyon gyéren. Kivesztek a jó bolondok, akiknek a szívük megolvadott, az erszényük megnyílt a nótától. Közömbösen, ridegen csengnek a porcelán tányérokra dobott hatosok. (Még az is jó, ha nem újpesti a fele.)
Egyszóval, curukk more, »dili« már a világ, nem tinektek való. Ma már nem tud az ifjúság szeretni és nem tud mulatni. Takarodjatok el a földről Bacchus és Amor fekete népe, nincs rátok semmi szükség többé. Alkalmatlanok vagytok itt a többi embereknek.
Ezt a kemény határozatot Bajorország kormánya hozta legelőbb. Természetes, úgy illik egy civilizált országnak. Elrendelte ugyanis, hogy a cigányok az országból elkergettessenek, és hogy a külföldi cigányokat, akár egyenkint érkeznek, akár csoportosan, az ország határának átlépésében még abban az esetben is akadályozzák meg, ha igazolványuk van.
Ezzel most már ki vannak irtva a cigányok Bajorországból, a művészetek hazájából, a szegény vándorművészek!
És ezt két-három sorban közlik a lapok egész nyugodtan: hiszen ez csak egy bajor közigazgatási rendelet.
Igen, de ha minden ország kiadná ezt a rendeletet: mi lenne a szegény cigányokból?
Hiszen az isten számukra is teremtette ezt a világot.
Ha a zsidókkal történnék ilyes, bezzeg jajgatna a sajtó és joggal, végig az egész Európán, de a cigányok sérelmére nincs tinta.
Azért hát elő purdék és öreg morék, rakjátok nótába a keserveiteket magatok, aztán muzsikáljátok el olyan szomorúan, szívhez szólón, hogy mindnyájan kisírjuk magunkat még egyszer fölöttetek.
Rossz idő közeleg felétek is. Nem viseltek már ti se többé veres nadrágot. Maholnap innen is kiszorít benneteket egy esetleges közigazgatási reform s akkor aztán ki az ördögéi lesznek az elhullott malacok földi maradványai?!
