VAJDA JÁNOSRÓL
VAJDA JÁNOSRÓL
(Karcolat)
Ritkán jutok hozzá, hogy az irodalommal foglalkozhassam. Pedig egypár év előtt még magam is író voltam, de mert még egyéb is akartam lenni, kevesebb lettem. Most már csak újságíró vagyok.
Mint újságíró, egészen eltompultam a szép iránt, s most már annyira vagyok, hogy a Göndöcs hortyogása jobban érdekel, mint egy szép vers, Pulszky Ágostnak vagy Istóczynak egy-egy föllépése inkább izgat, mint akármelyik jelenet a drámákban. (Ebből mindenki láthatja, hogy mennyire tönkrement az ízlésem.)
De még mindig vannak nyugodt óráim, amikor ellágyulok és úgy érzem, hogy még szeretem egy kicsit a múzsákat: rémlik ugyan, mintha már azóta férjhez mentek volna másokhoz, hogy már menyecskék a múzsák, de szívemben megrezeg néha egy húr…
Egyszóval még nem mondtam le egészen a poezisról és sokszor érzek együtt azokkal, akik a Helikon forrásaiból isznak – de csak a »Kis pipá«-ban esznek.
És talán nem is mindig, csak amikor jut.
Igen, igen, ilyen szomorú sorsa van az íróknak ma. Ki kell mondani az igazat. A politika annyira abszorbeálta az érdeklődést, hogy a magyar költőknek nem jut semmi.
Tudom, hogy erre önök (közönség) meg azt fogják mondhatni:
»A politikusok annyira elszedték tőlünk a pénzt, hogy nem juthat az irodalomra. A mi érdeklődésünk oda fordul, ahol a pénzünk van.«
Mások ellenben így szólnak, akik elmésséggel szeretik elütni a kötelességet:
– A legnagyobb költő Szapáry. Punktum.
Hiszen igaz ebből valami – de az mégiscsak szégyenletes, hogy a magyar nemzet nem bírja az íróit fenntartani.
Mert minden jóravaló nemzet fenntartja az íróit, pedig azok ha nagyobbak is talán egyebütt, de sehol sem becsesebbek.
Egyebütt a nemzetük mulattatói voltak az írók, csak éppen ebben az országban voltak hosszú ideig a vezérei is, ebben az országban, amely most még kenyeret sem ad nekik.
Hogy ezt a keserű igazságot kiírom, arra egy minapi felhívás ad alkalmat, mely az összes lapokban megjelent. Előfizetés a Vajda János költeményeire.
Nem Vajda hirdet előfizetést. Nem érne az semmit.
Probatum est. Hisz kiadott vagy kétszer kötetet, szétküldött néhány ezer előfizetési felhívást s bejött huszonhárom prenumeráns. Hát minek verje magát költségbe?
Nos talán a kiadó adta ki az előfizetési felhívást?
Kiadó? Ugyan ne képzelődjenek. Akad is Vajda János költeményeire kiadó?
Sem ő, sem kiadó nincs most a játékban, hanem az összes írók álltak össze, hogy csináljunk egy próbát, hátha valamennyünknek a népszerűsége, érdeme mégiscsak lesz annyi hatással, hogy ki bírjuk adni a Vajda János költeményeit.
Így ment szét a felhívás, amelyben meg volt magyarázva érzékenyen, hogy kicsoda az a Vajda János.
Boldog isten, hát igazán meg kellett azt még itt magyarázni? Éspedig annyi embernek együtt, hogy elhiggyék nekik.
Hát igazán vesztét érzi már ez az ország, hogy sem azt nem tudja mije nincs (nem is csoda a sok »nincs« között), sem azt nem tudja, mije van: hogy Vajda János a jelenleg legnagyobb élő költője.
Az előfizetési fölhívás szétment a lapokban már több hét óta, de bizony vékonyan jönnek a prenumeránsok.
Aggódva, sopánkodva nézem a lapokban, amelyek azzal a cselfogással is élnek, hogy közlik az előfizetők neveit, de a részvételenség sűrű rostáján át csak elvétve potyog egy-egy név, akinek a gazdája elszánta magát s beküldte Vajda műveire a négy forintot.
S ezek a nevek is többnyire németes vagy zsidós nevek.
Hát a magyarok hol vannak ilyenkor?
Ferbliznek odahaza.
Hanem hát ezért bizony kár volt Ázsiából idejönni!
Egy kártyafabrikát ott is felállíthattak volna maguknak.
