MÚLIK A VÁRMEGYE
MÚLIK A VÁRMEGYE
Alig négy napja van annak, hogy egy rövid halálhír jelent meg a »Pesti Hírlap«-ban: »Bobok Ferenc bírósági végrehajtó meghalt Szécsényben.«
Közönyösen olvasta sok ember, de az én szívem összeszorult.
Nekem nagy halottam volt.
Négyen voltunk a hetvenes évek elején esküdtek a megyénél, csupa fiatal gyerekek.
Kettő már meghalt, ez volt az utolsó, a harmadik.
Most már csak én volnék hátra a kompániából.
Ilyenkor aztán elgondolkozik az ember és megrezzen, mert az már mégis föltűnő, hogy éppen az én volt esküdttársaimba kapaszkodik bele a halál. Közel fekszik az a gyanú, hogy hátha lajstrom után dolgozik.
Az egyik esküdttársam Majlik volt. Valami tüdőbaj vitte el. Arról lett nevezetes a holta után, hogy 94 pár csizma maradt utána. (Ha tovább él, államtitkár lehetett volna.)
A másik, Gyura Béla pirospozsgás, robusztus fiú, aki a fogával hajtogatta be a hatosokat a hónap elején (s persze kiegyenesítgette a hónap végén). Egy egzekúción megfázott, meghalt.
Most meg már oda van a Bobok is, az öröknevető esküdt. Csak én magam maradtam itt, a legvéznább, a leggyengébb valamennyiök között, akire mindig azt mondták: »a halál kutyája ugat belőled«.
Csak úgy nagy kedvetlenül avattak is be a stílus titkaiba, mintha mondanák: »Úgysem sok hasznát veszed te a tollforgatásnak, mert nem soká húzod.«
S ímhol mégis hasznát veszem, én írom meg valamennyiök nekrológját, de most már én következem a sorban.
Megvallom, mélyen elszomorít (mert mi tagadás, nem szeretnék legalább addig meghalni, míg Szilágyi nem lesz miniszter).
Pedig még hátra volt a megdöbbentő hír, mely ma jött Balassagyarmatról, hogy Veres Pál meghalt.
Veres Pál – a mi alispánunk!
Mert az még csak semmi, hogy az esküdtekkel így bánik a halál, hisz végre is, uraim, mi egy esküdt a halálnak (pláne aki csak volt esküdt), de amikor egy régi alispánhoz hozzányúl, az mindig megfagyasztja bennem a vért.
Hogyan, meghalt a viceispán? Lehetetlen az! Tudom, meg kell annak is halnia, de elhinni mégis nehéz. Az a szelíd de mégis hatalmas öregúr, aki az egész vármegyének parancsolt, aki úgy látszott, mint a gondviselés, mely mindig volt és örökké lesz… meghalt volna?
Szontagh Pál, majd Huszár István hozta meg ma, az ismerősöket mélyen leverő hírt a képviselőházba – de én azért mégsem tudtam őt elképzelni halva.
Tíz évnél is több már, mikor utoljára láttam, amint hatalmas léptei végigrengtek a megyeház kövezetén. Amerre ment, tiszteletteljesen mozdultak meg a kalapok a fejeken. A hallgatag folyosók és sikátoroknak ekhója látszott támadni, ha lekiáltott valamit. Az alispán parancsát hosszan látszottak visszhangoztatni a meghunyászkodott kövek… vagy hogy csak a mi füleinkbe csengett az úgy… Mert parancs volt neki még az a szava is, amelyik csak tréfának jött ki a szájából. A régi alispánnak talán még a lélegzetében is volt valami a hatalomból.
Egyszer megpillantotta, hogy nehány kődarab föl van szakadva a megyeház udvarán. Mosolyogva szólt le a várnagyhoz:
– Rakják helyre azokat a téglákat, barátom, nehogy meg találjanak bennök botlani az esküdtek, mikor éjjel hazajönnek becsípve.
Elég volt. Ettől a naptól kezdve minden esküdt korán feküdt le és józanon. Olyan nagy dolog volt az, ha az alispán kimondott valamit.
Ezért nem akartam én hinni, hogy az a hatalmas ember most már örökre elnémult volna.
Pedig mégis alighanem úgy van. Mert délutánra megjött a partecédula is.
Forgatom szomorúan, minden oldalról. Hát csakugyan az van ideírva, hogy meghalt? Hitetlenül rázom a fejem. Nem hiszem, nem hihetem. Csak akkor hinném el így hirtelen, ha ő maga írta volna alá, »úgy van és nem másképp, meghaltam, elismerem«.
Így csak lassankint tudok hozzászokni ehhez a gondolathoz.
Hiszen tudomásom volt arról is, hogy már nem ő az alispán, a harmadik van már azóta vagy negyedik, azt is tudtam, hogy képviselő volt időközben, és hogy innen is elmenekült az ő vanyarci fái közé, s nemes szellemű neje, Beniczky Hermin oldalánál a családi örömöknek él, tudtam én ezt mind, de ez csak futó tudomás – azért én őt mindig oda képzeltem még, ahol utoljára láttam, a hatalmas széképületbe, hol az ő bölcs és igazságos szava kormányoz s az ő parancsoló szemöldöke uralkodik.
És ezt a naiv hitemet nem vehetik rossz néven a demokraták, mert hiába tanulják meg ők is férfikorukban azt, hogy kísértetek nincsenek, azért ha a temető mellett elmennek éjjel, mégis megreszketnek… Mert gyermekkorukban voltak még kísértetek.
*
Azt is jól tudom én, hogy a nemes vármegye vérét azóta apródonkint lecsapolta a mi »generálisunk«, magam is szagoltam azt a vért (az ellenzéki beszédekben); az sem ismeretlen dolog előttem, hogy a régi és a mostani viceispán közt van egy kis differencia. (A régi, mikor megválasztották, legelőször is egy négy lovas hintót szerzett, az új viceispán pedig, mikor meg fogják választani, legelőször is szerez egy satin óvó-ujjat – hogy a kabátja ujja el ne tintásodjék az irodában.) De noha mindezekkel elmém meg van rakva, mégis szinte érzem, hogyha az én alispánom csakugyan halva fekszik – talán minden megáll vele együtt s megszűnik mozogni.
Veres Pál azoknak a régi vicispánoknak a fájából való volt, akiknek emléke még a mai alispánokat is sokáig fogja szépíteni.
Egyszerű, igénytelen ember volt, akiben nem találni nagy ambíciókat, de nagy kötelességérzetet. Bölcs volt anélkül, hogy tudákos lett volna, szigorú volt, de mégis szelíd, parancsolni tudott, pedig csak a tanácsadásaival, a tekintély nimbusza adta neki azt a varázserőt, ami mesének való lesz lassankint. Tiszta, önzetlen jellem, mint a kristály s nemesen dobogó szív volt. Megyéjében már évtizedek óta nagy tekintélyt vívott ki magának a megye jeles fiai, Szontagh Pál és Madách Imre mellett, de mégiscsak háromszor vállalt nagyobb szereplést, mert jobban szerette a zajtalan falusi életet; egy ízben 1848 előtt, midőn főjegyzői hivatalát a szabadságharc szakítá meg, majd a hetvenes évek elején alispánná választották, mely hivatalába másodszor is őt helyezte a megye egyhangú bizalma, s innen a parlamentbe küldé a balassagyarmati választó kerület, hol a kormánypártnak volt buzgó híve.
Utóbbi időkben nem vállalt ugyan hivatalt, de a megyei közügyekben folyton tevékeny részt vett.
Nehány nap előtt Balassagyarmatra ment be a központi választmányi ülésre. S éppen mikor az elnök befejezte a tanácskozást, szélhűdéstől érve, hanyatlott le székéről.
Olyan tisztelettel volt iránta a halál is, hogy ott kereste meg a zöld asztalnál, és megvárta, míg a megyei aktákat becsapják.
