PÓSA ÉS A GYERMEKEK
PÓSA ÉS A GYERMEKEK
Olyan bolond kort élünk, hogy ritka az olyan ember, aki a lelkét hozzá tudja idomítani a gyermekek gondolkozásához és nem ritka az olyan gyerek, aki úgy gondolkozik mint egy öregember. A modern nevelés elrontotta gyermekeinket.
A poezis hímporát még talán a dajka fújja le a lelkükről. E pici szörnyetegek már a bölcsőben realisták. Nekem magamnak van egy Laci fiam, akinek a legelső szava »mama« volt, a másik szava »pénz«. A játékszereket elhajigálja magától, szívesebben játszik a négykrajcárosokkal. Pengeti, gurítgatja. Egy ismerősömnek a fiacskája négyhetes korában kihúzta apró kezecskéivel a dajka zsebéből az arany órát. Ez is szép kezdet. Egy kétéves lányka (a professzoré a második emeletről) a ruhakelméket nézegeti, morzsolgatja, hogy mekkora finomságúak.
De akár százszámra idézhetném a példákat, amik aggodalommal töltik el lelkünket, hogy talán a faj van már egészen enerválva s arra a gondolatra vezet, hogy a társadalom újjáteremtését a gyermekeknél kell kezdeni.
Úgy, úgy a mamelukság, melyet az öregekben szidtok, benne van már a Lacika, Gyurika és Pistikában, és az egyletező delnő előcsillan már a kis Micike, Tinike és Zsuzsikából. Ott kell azt megállapítani a gyökerénél. Itt fent nem lehet.
Igazi öröm, hogy ebben a sivár korban támad egy költő, aki fogja magát és a gyermekek hangján szólal meg oly természetesen, mintha csak a kis teremtések zümmögését, gagyogását rakta volna össze édes behízelgő szavakba.
Mégpedig ami fő, megszólal a magyar gyermekek hangján. Nem fordult külföldi mintákhoz, nem tanulmányozta az angol, német irodalom e nemű termékeit, ahol a legnagyobb szellemek büszkeségüknek tartják a gyermekekhez szólani, hanem lement magához a forráshoz a gyermekekhez – azazhogy nem jó szót használtam, mert felment. Aki közel áll a gyermekekhez, közel áll a mennyhez.
Pósa Lajos költő, az, akiről szó van. Egy egész kötet verset rendez most sajtó alá Szegeden, s kötetét most kéziratban, mint halljuk, Trefort miniszterhez terjesztette, hogy azt a közoktatási tanács ajánlja a hazai iskoláknak.
Semmi kétség, hogy a közoktatási tanács örömmel fogja megragadni az alkalmat s elterjeszteni a nagybecsű könyvet, mely a Győry Vilmos gyermekirodalmi termékei mellett páratlanul áll az irodalomban.
Néhány mutatványt szívesen közlünk belőle, a mi előfizetőink gyermekei számára addig is, míg a könyv a nyár folyamán megjelenik.
Tarisznya,botocska
Van nekem egy tarisznyám,
Nagyapámról maradt rám,
Ütött-kopott mihaszna,
Ringyes-rongyos tarisznya.
Kamarában szegen lóg,
Be is szőtte már a pók.
De ha mondom: »Cingiling!
Hókusz-pókusz! rozmaring!
Terülj, terülj tarisznyám!
Ehetnémmegihatnám!«
Bezzeg kitesz magáért,
Csörgeti a cintányért,
Terül, terül szaporán,
Van püspöki vacsorám:
Harcsa, potyka, szalonna,
Kolozsvári káposzta,
Jérce, kakas, marhasült,
Túrós lepény, mákos kürt,
Egri piros, tavalyi,
Aszúbor is, tokaji,
Alma, körte, szilva, som,
Mennyi, meg sem olvasom.
Van nekem egy tarisznyám,
Nagyapámról maradt rám,
Ütött-kopott mihaszna,
Ringyes-rongyos tarisznya.
Kamarában szegen lóg,
Be is szőtte már a pók.
De ha mondom: »Cingiling!
Hókusz-pókusz! rozmaring!
Terülj, terülj tarisznyám!
Ehetnémmegihatnám!«
Bezzeg kitesz magáért,
Csörgeti a cintányért,
Terül, terül szaporán,
Van püspöki vacsorám:
Harcsa, potyka, szalonna,
Kolozsvári káposzta,
Jérce, kakas, marhasült,
Túrós lepény, mákos kürt,
Egri piros, tavalyi,
Aszúbor is, tokaji,
Alma, körte, szilva, som,
Mennyi, meg sem olvasom.
– No hát, aki jó gyerek,
Vacsorát majd rendelek,
Apját, anyját meghívom,
Levélben majd megírom.
Vacsorát majd rendelek,
Apját, anyját meghívom,
Levélben majd megírom.
Van nekem egy botocskám,
Éd’s apámról maradt rám.
Öreg, ócska, mogorva,
Kutyafejű botocska.
Ott az ajtó megett áll,
Örökké csak szundikál.
De ha mondom: »Cingiling!
Hókusz-pókusz! rozmaring!
Rossz a gyerek, botocskám!
Húzzad, húzzad a nótám!«
Bezzeg hallgat a szóra,
Meg is ered a nóta.
Muzsikál a sarokban,
Dankó Pista se jobban.
Gyerek hátán hegedül,
Gyerek járja egyedül.
Nesze! első, második!
Nesze! mondja, harmadik!
Három a tánc, fiacskám!
Így rendeli a gazdám.
Járjad, járjad, ha mondom,
A többire mi gondom!
– No hát, aki rossz gyerek,
Egy nótát majd rendelek,
Apját, anyját meghívom,
Levélben majd megírom.
Éd’s apámról maradt rám.
Öreg, ócska, mogorva,
Kutyafejű botocska.
Ott az ajtó megett áll,
Örökké csak szundikál.
De ha mondom: »Cingiling!
Hókusz-pókusz! rozmaring!
Rossz a gyerek, botocskám!
Húzzad, húzzad a nótám!«
Bezzeg hallgat a szóra,
Meg is ered a nóta.
Muzsikál a sarokban,
Dankó Pista se jobban.
Gyerek hátán hegedül,
Gyerek járja egyedül.
Nesze! első, második!
Nesze! mondja, harmadik!
Három a tánc, fiacskám!
Így rendeli a gazdám.
Járjad, járjad, ha mondom,
A többire mi gondom!
– No hát, aki rossz gyerek,
Egy nótát majd rendelek,
Apját, anyját meghívom,
Levélben majd megírom.
Tele van a kötet ilyen tanulságos, cukros versecskékkel, de a hazafias érzés idejekorán való plántálásáról sem feledkezik meg a derék poéta. Olvassuk csak el például a »Kis Peti«-t:
Készülődik a kis Peti,
Sárga lovát kefélgeti,
Mint a bársonyt, ragyogóra,
Szép simára,
Hanyatt esik rajta majd a
Nap sugára.
Sárga lovát kefélgeti,
Mint a bársonyt, ragyogóra,
Szép simára,
Hanyatt esik rajta majd a
Nap sugára.
Ezüst patkó van a lábán,
Boglár csillog a kantárján,
Be van fonva a sörénye
Pántlikával,
Mintha volna a hétszínű
Szivárvánnyal.
Boglár csillog a kantárján,
Be van fonva a sörénye
Pántlikával,
Mintha volna a hétszínű
Szivárvánnyal.
»Édes gazdám, megyünk-e már?
Olyan vagyok,mint a madár!
Tedd a lábad hamarosan
A kengyelbe,
Hadd vigyelek katonának
Örömembe!«
Olyan vagyok,mint a madár!
Tedd a lábad hamarosan
A kengyelbe,
Hadd vigyelek katonának
Örömembe!«
»Várj egy kicsit, jó paripám!
Sír a hugom, kis Rózsikám.
Hadd tegyen a csákómra egy
Piros rózsát –
Akkor aztán, szülőfalum,
Isten hozzád!«
Sír a hugom, kis Rózsikám.
Hadd tegyen a csákómra egy
Piros rózsát –
Akkor aztán, szülőfalum,
Isten hozzád!«
»Édes gazdám, megyünk-e már?
Repülhetnék, mint a madár!
Nem hallod-e, én hallom, hogy
Trombitálnak,
Trombitaszó, ez a jele
A csatának.«
Repülhetnék, mint a madár!
Nem hallod-e, én hallom, hogy
Trombitálnak,
Trombitaszó, ez a jele
A csatának.«
»Mindjárt, mindjárt, jó paripám!
Hadd adjon egy csókot anyám!
Hadd kösse föl a kardomat
Oldalamra,
Gyöngyön függő kis keresztjét
A nyakamba!«
Hadd adjon egy csókot anyám!
Hadd kösse föl a kardomat
Oldalamra,
Gyöngyön függő kis keresztjét
A nyakamba!«
»Gazdám, gazdám, kész vagy-e már?
Kirepülök, mint a madár!
Puska ropog, ágyú dörög,
Csattog a kard,
Az ellenség bántja már a
Szegény magyart!«
Kirepülök, mint a madár!
Puska ropog, ágyú dörög,
Csattog a kard,
Az ellenség bántja már a
Szegény magyart!«
»Gyi paripám! Gyi, te Sárga!
Vígy sebesen a csatába!
Keress föl majd, édes anyám,
Kis testvérem,
Ha meghalok a hazáért
Csatatéren!»
Vígy sebesen a csatába!
Keress föl majd, édes anyám,
Kis testvérem,
Ha meghalok a hazáért
Csatatéren!»
Nálunk a gyermek lelkének kiművelésére, első legfogékonyabb fejlődése korszakában, vajmi keveset adnak. »A gyerek hadd nőjön – azt mondják – ha majd elszaggatja a huszadik pár cipőt, elég idő akkor tanulásra fogni.«
Általában nincs még annyi gond a gyermekre, mint más művelt országokban. Enni-inni adnak neki, de a szellemi tápláléktól megvonják.
Egész életemben keserűen fogok visszaemlékezni, hogy egyszer mikor beteg voltam hat éves koromban, az atyám elhívatta hozzám a doktort, aki különben keresztapám is volt. Megnézte a nyelvemet, üteremet s azon hitben, hogy lázas állapotomban úgysem vagyok eszméletnél, így szólt apámhoz:
– Biz ez nehezen telel ki, édes komám uram.
Apám nagyon elszomorodhatott ezen, mert a doktor kevés vártatva így vigasztalta:
– Ne búsuljon koma. Hogy tud egy gyerek miatt búsulni? Hiszen többet ér annál egy közönséges borjú is.
Elkedvetlenedve, megriadva hallgattam a paplan alatt e kegyetlen szívű doktor szavait – de megbocsátottam neki, mert hiszen a tulajdon keresztapám volt.
De mit panaszkodom én most a saját gyerekkori bajaimmal, mikor már ősz hajam van, – ahelyett inkább bejelentem nektek, gyerekek illő módon a nagy örömhírt:
Csörög a szarka,
Billeg a farka,
Ki lesz a vendég?
Billeg a farka,
Ki lesz a vendég?
Hát ki lenne más – Pósa bácsi, az új képeskönyvével.
