SZILÁGYI DEZSŐÉK LONDONBAN
SZILÁGYI DEZSŐÉK LONDONBAN
(Csevegés)
Nem volnék igaz járatban levő ember, ha előre nem bocsátanám, hogy mindezeket csak hallomásból írom, ahogy azt az egyik szakértő elbeszélte.
Szilágyi Dezső, akit »volt miniszterelnök«-nek tett meg a »Times«, pedig csak leendő igazságügyér (s az sem egészen bizonyos) hatodmagával ment ki, itt hagyva azalatt Pulszky Ágostot, hogy legyen addig ő az új párt.
Szilágyi és Hodossy Imre, valamint Schwarz Miklós soproni ügyvéd a felperest képviselték. Králik Lajos, Kunz Jenő és Koszits Szilárd ellenben a mrs. Smith ügyvédjének az angol mr. Incének voltak a meghívott szakértői, ki a meghívó levelekben is megérintette, hogy »Magyarország iránti őszinte szeretetének« kíván kifejezést adni a magyar szakértők meghívásával.
S ezzel mintegy jelezte azt is, ami a tárgyalás folyamán mindinkább kidomborodott, hogy Angliában bizony nem sokat adnak arra e pörben, hogy mi módon szólnak a magyar törvények.
A fölperes, mint méltóztatik tudni, Batthyány-Strattmann Ödön herceg, vagyis inkább (de ez már külön tárca lenne) Tedesco. Az alperes Smith Anna, aki korántsem olyan közönséges asszonyság, minőnek a magyar lapok írták, hanem egy nagy műveltségű, finom és tiszteletreméltó lady, kinek atyja tagja az angol parlamentnek.
A magyarok feleleteit tolmács fordította németből angolra. Angolul csak Szilágyi Dezső és a kiváló tehetségű Králik Lajos beszélt. Hodossy Imre nyugodt, szabatos feleletei azonban nagy hatást tettek még a tolmács száján keresztül is.
Hanem az angol eljárás meglepte a magyar ügyvédi kart.
Komoly méltósággal ült emelvényén fekete talárban, parókával a bíró, mr. North, egy finom előkelő kinézésű gentleman, lelkiismeretesen és szakadatlanul jegyezve minden szót, amit a szakértők mondottak.
A »Pesti Hírlap«-ban már elég bőven volt ismertetve a pör, a tárgyalás módja és a kérdések, amikre a szakértőknek felelniök kellett. Én ezek után csak némely jellemző megfigyelésekre szorítkozom e csevegésben.
A mi magyarjaink pompásan találták magukat a ködös Londonban; csak a tárgyalások ne lettek volna olyan végtelenül hosszúk és unalmasak a »Chancery Court«-ban. Reggeli nyolc órától délután négyig bent ülni a tárgyalási teremben, huszonhárom napon át, hallgatva egy idegen nyelvű eljárást, fölér – a Lázár Ádám összes beszédeivel.
A sollicitorok és a »korlát ügyvédek« * olyan mély tisztelettel vannak a bíró iránt, melyhez foghatóról nekünk fogalmunk sincs. A pör első napján például Károlyi Alajos gróf, londoni nagykövetünk is ott volt a hallgatók között, de persze nem állta ki hosszú ideig. Távozóban kezét nyújtá a bírónak, de az azt nem fogadta el, hanem rideg méltósággal húzta vissza a magáét.
* Az ügyvédek Angliában kétfélék: a sollicitorok, akik a pört előkészítik s azok, akik a bíró előtt tárgyalják. Nálunk hála istennek csak egyfélék. De még azt is sokalljuk.
– No, ebből alighanem párbaj lesz – súgtak össze a magyarok, akik itthonról jól ösmerik a párbaj-matériákat. Az angolok mosolyogva világosították fel őket:
– A nagykövet még idegen a bírósági termekben, mert különben nem nyújtott volna mr. Northnak kezet, aki azon a széken olyan nagy úr, mint trónján a brit király. Egyetlen kéznek sem szabad az ő magaslatáig felérni.
Mulatságos volt, mikor a mi embereinkből minduntalan kitört a szónoklási szenvedély, a rettentő nyavalya, amit a magyar ember mindenüvé magával visz, de ami sehol sem olyan szokatlan, mint a bírósági tribune előtt, mert az angol tárgyaló ügyvédek annyira levetkőztették az előadási módjukat minden sallángtól és cifraságtól, s annyira tüntetnek ezzel, hogy úgyszólván hanyagabbul beszélnek, mint a közönséges diskurzusban. A tudományos férfiak előtt az ott a szép és hatásos.
De a mi magyarjaink mihelyt beleszabadították őket a kérdésbe s mihelyt a szájukat felnyitották, elkezdték a hosszú fenék-kanyarítást, egy-két giliszta mondatot szalasztván elöljárónak.
– Rövidebben, rövidebben! – hangzott egyszerre minden torokból.
Sollicitorok, barristerek lármáztak, nyugtalankodtak közbe, mintha a fogukat húznák.
– Igen vagy nem! Igen vagy nem! – kiáltottak újra és újra.
Különösen Szilágyi érezte magát rosszul e klotűr miatt s egyszer protestált is:
– Uraim, engedjék meg, de vannak kérdések, amelyekre az adott viszonyok között, az azokkal összefüggő keret vázolása hiányában, a felelet elveszti helyes és alapos megérthetésének legközönségesebb föltételeit.
A barristerek és sollicitorok elsápadtak.
– Röviden, röviden! – zúgtak.
De apródonkint hozzászoktak a Szilágyi hatalmas kifejezési modorához, erőteljes logikája, korrekt és szabatos indoklásai csakhamar meghódították számára a hallgatóságot. A vége felé olyan csönd lett már, ha ő beszélt, minő itthon a »tisztelt Házban« szokott lenni.
Egyszer derültségre is fakasztotta a publikumot (mégpedig Göndöcs-féle általánosra), de nem ám valami jó ötlettel, hanem mikor a Corpus Jurisból olvasott fel egy hitbizományokra vonatkozó törvényt latinul. Még a komoly mr. North is elmosolyodék. (Hátha még a Kőrösi Sándor kálvinista latinságát hallanák?)
Hanem szemet-szemért, a magyarok sem állhatták meg mosoly nélkül, mikor ők meg az angol latinságot hallották. Természetesen sem ezek, sem azok, egy szót sem értettek az egymáséból.
Nem igaz hát a régiek az a mondása, hogy a latin nyelvvel be lehet az egész világot utazni (már persze ha vasúti jegy is van hozzá).
Summa summarum, a magyarok jól viselték magukat Londonban s becsületet hoztak ott ránk, nem szégyent (pedig, fájdalom, rendesen ez a mi kiviteli cikkünk idegen népek közé). Feltűnő rokonszenvvel látták ott őket éppen a magyarságuknál fogva. De jól is festettek valamennyien. Králiknak olyan tudós feje van, mint egy angol akadémikusnak, Szilágyi olyan szép erőteljes alak, mintha ő döngette volna be Bizánc kapuit és nem a derék öreg Botond; Hodossy a legrokonszenvesebb külsejű férfiak egyike; az ősz körszakállas Koszits pedig a legszebb magyar öregúr, akit csak képzelni lehet.
Kivált a két politikust úgyszólván a tenyerükön hordták. Nemcsak a lordmayor vacsoráján vettek részt, hanem érintkezésbe léptek a szereplő politikai nevezetességekkel is.
Chamberlain, lord Morley sűrűn érintkeztek Szilágyival, ki hasznos tanácsokat adott nekik az ír kiegyezésre nézve, mely olyanformának készül, mint a mienk a horvátokkal.
Az ír kérdés éppen azokban a napokban tartotta legerősebb lázban a kedélyeket, s bezzeg kapós ember lett Szilágyiból, mikor elbeszélte, hogy: »mi már megkóstoltuk az effélét odahaza«.
Tudom, hogy nem sok jót mondhatott az íze felől.
