LEVÉL MIKSZÁTH KÁLMÁNHOZ *
LEVÉL MIKSZÁTH KÁLMÁNHOZ *
* Mikszáth nemrég egy cikket írt a magyar paraszt észjárásáról, melyet hihetőleg ösmernek olvasóink. Megírta Nagy András János kitűnő mondását, ki 20 ezer forintot akarván ajándékozni Hódmezővásárhely városának, azon tanács ellenében, hogy azt tudományos célra adja, magyar bölcsességgel felelé: »Egy artézi kútra adom, mert a tudomány már sok fejet megzavart, de a víz még egyet sem«. Mire »egy valaki« Nagy András János uram nevében is panaszkodó cikket írt a Vasárnapi Újságba, melyben tagadják, hogy valaha Nagy András János mondta volna az említett ötletet. Mikszáth megfelelt szokott humoros modorában e levélre ugyanott, de Szemere Attila tisztelt írótársunk úgy látszik, nincs megelégedve a felelet szelídségével s a föntebbi nyílt levélben szól a kérdéshez. (A szerk.)
Látod Kálmán, látod. Régen megmondtam én azt neked, hogy kár a magad okos gondolatait, költői eszméidet, szellemes megjegyzéseidet gubás parasztok szájába adni. Egy darabig csak elhisszük, de végre rájönnek a turpisságra s akkor nehéz lesz védekezned.
Te erre azt mondod, hogy »Eh, hagyj nekem békét. Jobban tudom én azt, mint te«. Régi rossz szokásod ez neked, hogy semmit se hiszesz el, amit nem akarsz elhinni, ha mindjárt kézzelfogható is az igazság. Most aztán megkaptad a magadét.
A tiszteletes úr – mert ő az, vagy a káplánja, ezt sem nehéz kitalálni a cikk kenetteljes címe után – ugyancsak megmosdatja a fejedet amiért Nagy András Jánosnak a »parasztnak« egy olyan végtelen bölcs mondást mertél a szájába adni, amely majdnem többet ér annál a 20 000 frtos artézi kútnál; különösen nekünk, akik úgysem igen sokat iszunk a vizéből.
Talán nem is a bölcs mondás fáj annyira neki, mint az, hogy parasztnak nevezed. Le is torkol a grófi ismerőseivel, amilyen neked egy sincs, te szerencsétlen íróember, eltekintve attól, hogy 20 000 frt sem dagasztja semmiféle zsebedet.
Azért jó lesz, ha megváltoztatod a világnézetedet. Tanuld meg, hogy ma már nincs se paraszt, se úr, hanem van szegény ember és gazdag ember. A szegény emberek közé tartozik a paraszt, a magyar író, a diurnista, a gazdagok közé a főrendiház tagjai, a börzianerek, a pesti háziurak és Nagy András János. Az elsőkről írj akármiféle bolondságot, amilyenben kedved telik, azok úgyse mernek mozogni, a másikakról pedig hallgass mélységesen, mert vagy duellumban metélnek össze, vagy váltókkal tesznek tönkre, vagy kisteigeroznak a lakásodból, vagy elneveznek csúfolódó, várost gyújtogató férfinak.
Most pedig igyekezz jóvátenni hibádat. Erre két mód van. Az egyik az, hogy kijelented az összes napilapokban, hogy a te Nagy András Jánosod, aki azt a szép és nagy mondást mondta, nem a »nemes ember«, hanem a »paraszt« Nagy János s nem is lakik Hódmezővásárhelyen, hanem Balmazújvároson és csak tollhibából említéd azt az urat, aki »annyi grófot ismer«.
A másik mód, s ez a helyesebb, az, hogy a jövőben ha valami jó ideád támad, ne ajándékozd azt másnak, hanem mondd el a magad nevében. Úgyis meg fogjuk mi azt becsülni s legalább nem kell idődet polemikus cikkek írására fecsérelned, ha csak elő nem áll majd akkor valami Kánya Péter s be nem bizonyítja két tanúval, hogy ezt a mondást pedig ő mondta az utolsó cibakházi vásáron, mikor a kajla tehenét eladta.
Szemere Attila
*
Kiszedve közölte velem a redakció ezt a cikket s így már nem is volt módom vétót mondani, hogy maradjon el ez az apró lövöldözés a semmi miatt. Hiszen még nincs itt, urak, az uborkaszezon!
Ámbár megvallva az igazat, egyrészt nem is bánom, ha megjelenik e nyílt levél, mert sok igaz van abban elmondva.
Sokszor volt már eddig is apró-cseprő duzzogás ellenem, ha az élőkről írtam.
Jólesik hát most egy védelmi szó olyan embertől, aki már holt volt.
Értem Szemere Attila barátomat. Fürge fegyverzetben jelenik meg s egy-két oldalvágást mérvén őkegyelmeikre Vásárhelyen, elmondja szellemes modorban a tanácsait.
És bizony-bizony erősen fontolgatom azokat magamban. Hátha csakugyan szakítani kellene azzal a szokásommal, hogy élő emberekről írjak?
De nem, mégsem!
Mert én még soha azért tollhoz nem nyúltam hogy valakit megsértsek vele – de soha azért a tollamat le sem tettem, mert az valakinek nem tetszett.
Most sem teszem le. Úgy írok, mint eddig.
Hiszen nem panaszkodhatom tulajdonképpen. Több gyönyörűségem volt még eddig a cikkeimből, mint keserűségem. Sőt keserűségem nem is volt. Egy-két apprehenzivus szó még a szerelmesek közt is édességszámba esik.
Hanem egy dolgot nem hagyhatok szó nélkül, ami úgy véletlenül eszembe ötlik.
Van bizonyos kicsinyeskedés, amely nagyon kedvetleníti az írókat.
Egyszer például azt írtam egy beszélyemben, hogy »haragoszöld füvek integettek«. Kapok másnap egy természettudósunktól levelet: »Uram, az ön beszélye szeptemberben játszik s akkor a fű már nem haragoszöld, hanem valamivel világosabb.«
Egy másik elbeszélésemben a Tisza kanyarodásáról írtam. (Nem a miniszterelnökéről – hanem a folyaméról.) S valahol egy geográfiai pontra mély behajlást tettem. Zápor módra jött a helyreigazító levél, hogy »hohó, a másik oldalon van a kanyarodás. Nálunk azt minden gyerek tudja«.
(Persze – nekik az eszökbe nem jutott, hogy én nem nálok gyerekeskedtem. )
Alig néhány hete mondtam el egy kis történetkét a szegedi hídról, melynek a vámját azzal a finesszel szedte be egykor Dákos uram, a hamisan bemondott szegediség ellenében: »Ha Szegedre való, hát mivel eszik kendteknél a levest?« – A makói úton érkező menyecske azt felelte: »Kanaává«, mire Dákos uram megbírságolta, mondván: »Szegeden kanállal eszik a levest, húgom.«
Vérszemet kap erre az én kedves Nagy Sándor barátom (aki különben másképp igen okos ember) s megereszt a lapjában egy cikket, hogy: ha a menyecske a makói útról jött, akkor nem mondhatta a »kanaává-t«, mert ez dorozsmai dialektus lévén, azt csak dorozsmai menyecske mondhatta, aki pedig nem jöhetett Makó felől, ha pedig makói menyecske volt, akkor jöhetett onnan, de egészen mást kellett mondania. (Ilyen szépen főzte ő ezt ki.)
Az effélékre természetesen lehetetlenség felelni, ezt szépen el kell szenvedni, mert annál bosszantóbb, hogysem az ember mosolyoghasson rajta, annál pedig mulatságosabb, hogysem mérgelődjék érte.
Hanem ez utóbbit, mikor aztán Nagy Sándorral találkoztam, éppen tegnap, mégsem állhattam meg szó nélkül:
– Ej, ej, Sándor, hát nem mehetett el az a dorozsmai menyecske Makóra előtte való nap?
– Az ám – felelte nevetve. – No, erre nem is gondoltam!
Egyszóval sokra nem gondol a közönség, amikor minket bírálgat. Azt akarják, hogy amit ők valamennyien együtt tudnak, az külön mindenikünknek az őt ujjában legyen. Pedig hát valamennyien sem vagyunk olyan erősek a tudásban, mint amilyen erős egyikünk-másikunk a nem tudásban.
Azért hát rezignáló nyugalommal kell az ilyen apró polémiákat szívelni a közönségtől.
Én tűröm is szívesen.
Mert tény, hogy néhányszor felszólaltak ráfogott hibákért, amikor nem volt igazuk. (S ez a vásárhelyi eset is azok közülvaló.)
De hányszor nem szólaltak fel olyan hibáimért, amikor igazuk lett volna!
