AZ ARANY-KORSZAK
AZ ARANY-KORSZAK
Annyit írtam már a »t. Házból«, hogy nem térhetek ki hallgatással a dr. Halász Sándor könyve mellett, mely a t. Ház alakjait (akiket én a magaménak tartok) megörökíti.
Különösen az a része töltött el nagy kedvteléssel és elmélkedési viszketegséggel, amelyben a mostani mamelukok közül egy nagy csomó a hűvösön ülve mutattatik be.
Zordon idő volt az! Mikor ott masírozott Péchy Tamás is mint közlegény az osztrák ármádiában. Szontagh Pál, őfelsége valóságos belső titkos tanácsosa, kurta vason ült az olmützi várban, Podmaniczky Frigyes az ágyúkerekeket kente kulimásszal glaszékesztyűben. (Bezzeg ellustult azóta – most már a szavazás is terhére van. )
De ki győzné elősorolni – vagy százan szenvedték a szabadságharc terhes következményeit a Ház mostani tagjai közül s föltűnő jelenség, hogy ezek legnagyobb része most a kibékültek pártján, a kormánypadokban van. Amiből az lehet a tanulság, hogy azok tudják legjobban megbecsülni a békét, akik már csináltak háborút…
Hanem iszen ha kiálltak is sok sanyarúságot, megvirradt nekik 1861-ben és azután.
Ez volt minálunk a bronz-korszak. Mikor a fátyolt rávetették ama bizonyos »tizenkét« évre – de azért minden ember azt nézegette a fátyolon át, ami alatta van.
Hiszen volt ott tagadhatatlanul sok lelkesítő és sok érdemes nézni való, ami mai napig is megvan, de olyan nagyítóüvegeket használtunk hozzá – hogy megártott neki. Ti. a nagyítóüveg a kornak.
Előkerültek a napfényre a régi kardok és bilincsek, amik eddig rejtve voltak. Honvédcsákók, atillagombok és mindenféle emlékvasak. Így támadt a vaskor.
Az volt most az igazi úr, akinek ilyen vasa volt.
Jól felelt meg nemrégen valami delegacionális ebéden a fölrendjelezett osztrák uraknak egy magyar delegátus, akitől azt kérdezték:
– Az önök kabátjain nem látok rendjeleket. Olyan ritkaság önöknél a rendjel?
– Hja, mikor önöknek ezeket osztogatták, akkor mi másféle rendjeleket viseltünk vasból – a lábunkon.
Igen, ezek voltak a virradat után az igazi rendjelek. A vaskorszakban, mely vagy hét évig tartott (mert minden hét évben változik a magyar ember ízlése) a »sokat szenvedett« emberek voltak a kapósak. Ez akkor cím volt és még azonfelül jogcím mindenre.
De mint mindent ezt is annyira lejáratták, hogy majdnem a komikumig jutott.
Egyszer ez időben Tisza Kálmánnal történt, hogy Nagyszalontán valami nyilvános banketten, persze a bankett előhaladott stadiumában, egy (Beöthy Algernon-féle kedélyű) főúr barátja így mutatott be neki egy ottani kortest tréfásan:
– Varga Pál, »sokat szenvedett« ember.
A fiatal nagyúr az akkori idők divatja szerint melegen fogadta a sokat szenvedett hazafit.
– Hol volt elzárva? – kérdezé részvéttel. Mire kezdé elősorolni Varga uram helyett a bemutató főúr:
– Kikindán, Szegeden, Becskereken, Váradon… mindég lólopásért.
A sokat szenvedett emberek divatja gyorsan múlt.
Az ember szinte azt hitte, hogy mind kihaltak apródonként. Néma csönd következett be köztük. A rabbilincseket nem csörgették többé. Bedobták a régi vasakhoz. A honvéd kard sem hatott. Késpengét csináltattak belőle. Mert minden csak addig becses, amíg hat.
De a legtöbben se nem dobták el a bilincset, sem nem csináltattak karpereceket a kardvasból, hanem idejekorán felváltották kenyérre. Valóban sietni kellett. Mert először az ereklyék voltak drágák és a kenyér olcsó, később aztán a kenyér lett drága és az ereklyék olcsók. Hiába, ilyen gyorsan futnak és keverődznek a divatok.
A »sokat szenvedett« emberek helyett a »sokat beszélő« emberek kultusza következett. S ezzel felváltá a vaskort az ezüst-kor. Mert a hallgatás arany, a beszéd ezüst.
A celebritások miniszteriuma nimbusszal és igével kormányozott. Olyanok voltunk, mint az ifjú plánta akinek a harmat is jó. S az a harmat is csak szavakból állt.
Sokan vannak, akik szívesen dicsérik a Deák-párti időket: de ezek többnyire ama visszasóhajtozó természetek közé tartoznak, akiknek mindig az a jó és kedves, ami elmúlt: »valaha még a só is sósabb volt« őszerintük.
Hányszor hallottam öreguraktól, hogy »ma már nem tudnak olyan jó töltött káposztát főzni, mint az ő fiatal korukban«. Az ember majdnem igaznak venné, ha apródonkint ki nem sül, hogy nem a töltött káposzta a rossz, hanem az ő gyomruk, az hurutos, már az erőteljesb eledeleket nem bírja.
Érdekesek némelykor pszichológiai szempontból az ilyen panaszok.
Egy képviselő, aki régente Deák-párti volt, most pedig a kormánypadokon ül, a következő alakba öntötte azokat:
– Ritkán szoktam elmenni Pestről, amikor üléseket tartanak. Mindössze kétszer távoztam ilyenkor tizenöt év óta falura. Mind a kétszer sürgönnyel híttak vissza. Az egyik sürgöny, mely a Deák-párti időkből való, így hangzik: »Holnapután fontos kérdésről tanácskozunk, az öregúr szeretné, hogy itt légy. Jöjj«. A másik sürgöny most tavaly vagy harmadéve kelt és ilyen lakonikus: »Gyere szavazni«.
(Persze a képviselő úr most is tanácskozni szeretne.)
Hanem hát az öregúrral elmúlt a celebritások miniszteriuma. A celebritások miniszteriumával a »sokat beszélő« emberek divatja.
A sok beszédre ráuntunk. Tisza beszél az egész Ház helyett, még azonfelül cselekszik is.
És így jutottunk be az ezüst-korból az »arany-korba«, mert a sokat szenvedett és a sokat beszélő emberek után a »sokat elnéző« emberek jutottak uralomra.
Ma a hallgatás divatja van. S a hallgatás »arany«.
Hát én is elhallgatok.
