SZEGED VÁROSÁRÓL
SZEGED VÁROSÁRÓL
(Egy kis polémia)
Nagy meglepetéssel olvastam ma a lapban az én »Quintuse« barátom szegedi sétáját, mely igen szellemesen van megírva. Sohasem hittem volna azonban, hogy annyi fantázia van benne.
De énrám, megvallom őszintén, mégis kellemetlenül hatott a tárca, azért teszek is rá, az én barátom engedelméből, ha helyet ad nekem lapjában, egy-két megjegyzést.
Számtalanszor írtam már e lap hasábjain Szegedről s igyekeztem mindig az igazat írni ama nekem kedves emlékű városról, mely a legutóbbi időben sok fölösleges szószátyárkodásnak lett labdájává. Minden avatatlan orvos beleszól a gyógyítgatásába. Kuruzslók, javaslók és fogadatlan prókátorok burjánoznak fel lépten-nyomon. Képtelen híreket terjesztenek felőle, amiknek fele sem igaz s ezekkel a rossz hírekkel csökkentik a jövőjébe vetett hitet s bedugaszolják és meglazítják ama forrásokat is, amelyekre szükség volna, hogy a mostan tagadhatatlanul beállott stagnálás után, egészségesen fejlődjék.
Az én barátom egy kihalt várost ír le. Verőfényes déli órákban körösztülmegy és nem talál az utcákon embereket – s ebből azt a meggyőződést meríti, hogy itt most már nagy szervilizmus van és nagy nyomor.
Pedig hát nagyon egyszerű oka lehet. A szegediek ebédeltek olyankor és ebédelni bent szokott az ember a szobájában. Különben is kutya forró világ van ott déltájban s ilyenkor a szegedi ember szívesebben sörözik a »Prófétá«-ban, mintsem a déli napon járkáljon. Hát nyilván ezért nem látott senkit. Mert higgye meg nekem az én kedves barátom, hogy az embereket el nem licitálták, azok ott vannak most is.
Ha elmentek is nehányan egy vagy más okból onnan lakni, szívesen ajánlok arra fogadást, hogy még többen vannak olyanok, akik azóta odaköltöztek.
De ez különben is mellékes dolog. Mert Szeged lehet azért nyomorban, még ha valamennyi lakosa künn járt volna is ünneplőben ama déli órákban – de nem egészen úgy áll a dolog.
Szegeden azelőtt sem laktak valami nagyon gazdag emberek. A rekonstrukció folytán kétségkívül több ház épült, mint kellett volna s ez az egyetlen baj ma Szegeden, ez devalválta a házak jövedelmét és értékét egy időre, míg azon nagyobb keret megtelik, amelybe kombinálva volt az új város.
De lehetett-e másként építeni Szegedet? Mi célból építette nagy áldozatokkal Magyarország?
Azért mert egy nagyszerű állami manifesztációt akart, hogy ez az ország, mikor a faj védelméről van szó, sokra képes. Meg akarta mutatni, hogy a magyar itt az úr; ha egy hű, derék magyar város elpusztul, hatalmi szóval elrendeli, »épüljön fel« (hadd tanuljanak ebből a Pancsovák!) s e magyaros, nemes akcióba belevonta Tisza Kálmán a királyt is.
Ez volt az egyik indok. S ez volt az egyik diadal Szeged felépülésében.
A másik indok (mely Szeged népe által sokszor lett hangoztatva) ama hatalmas ereje a városnak, hogy aki abba belemegy mint német vagy rác, úgy jön ki belőle mint magyar. Egy ilyen bástyát csak nem lehet romokban hagyni.
A 70 ezer magyar együtt tartása volt a harmadik indok.
És az államnak mint államnak, ne ámítsuk magunkat, itt meg kellett állnia és azt mondani: »punktum; a többi a jövő fejlődés dolga«.
Mindamellett sok történt arra nézve is, hogy a város volt polgárai egyenkint is vagyonilag összeszedhessék magukat, talpra álljanak: hogy ez még most nem sikerült a reményhez képest, az tény, de e tekintetben a dolog még nincs becsomózva, még most egyre folyamatban van Szeged erősítése.
Elősorolván amaz indokokat, melyek jogosan vezethették az államot, világos dolog, hogy imponáló arányokban kellett a várost fölépíteni. Az ország méltósága és meglehet Szeged jövője is így kívánta. A jelen, meglehet, kellemetlen. De oly nagy csapások, minő az árvíz volt, nem is múlhatnak el soha kellemetlen következmények nélkül.
Azért hát azt mondom az én kedves barátomnak, Quintusnak, hogyha ő betegnek találta Szegedet, kár a betegre még jobban ráijeszteni.
Akik Szegedet olyan szívből szeretik mint ő és én, azok ne vegyék el rémlátásokkal se a Szeged életkedvét, se azoknak a férfiaknak a munkakedvét, akik javára dolgoznak.
Egy embert, akire azt mondják, hogy össze nem szedi többé magát, könnyebben hagynak el a barátjai, mint az olyat, akiről azt híresztelik, hogy »egy kis baja van, majd kiheveri«.
Ami pedig a ritkított betűkkel nyomatott szervilizmust illeti, engedje meg tisztelt barátom, én is ösmerem valamennyire Szegedet, de én azt sohasem láttam. Rosszul informálták azon séta alkalmával.
A szegedi polgárság önérzetes s minél szegényebb, annál inkább az. (A gazdagabb lakosság közt inkább akad, aki a hatalomhoz szít.)
Szeretném tudni, hogy miben áll az a rettenetes szervilizmus?
Abban, hogy Herman Ottót választotta meg egyik képviselőjének? A másik kerületet, az igaz, hogy a szegedi gróf Tisza Lajos képviseli – de azt már az én tisztelt barátom gyerekkorában is kormánypárti ember képviselte.
Más városról, egyre megy, akármit mondanak, mert egy idő óta mindenütt tengvén az ipar és kereskedelem, sok olyan csöndes város van az országban, minő Szeged, de Szegedet éppen kényes pozíciójánál fogva felette célszerűtlen a tintatartók legsötétebb színeivel rajzolni.
Az ország bizonyára még ezentúl is kész lesz áldozatokra. Ne tessék hát elhíresztelni, hogy: »hasztalan, vége van« – mikor az úgysem igaz.
A kritika mindenesetre jogosult és egészséges dolog, de a rémlátás beteges állapot.
Ámbár maga a kritika is sokszor csak nagyon relatív becsű elme-köszörülés.
A piktornak, aki selyem-köntösben, drágakövekkel állította elé Vénust, azt mondta a kritika elítélőleg:
– Széppé nem bírta tenni Vénust, tehát gazdaggá tette.
Tisza Lajos egészen megfordítva cselekedett.
Gazdaggá nem bírta Szegedet tenni, tehát széppé tette.
A piktor megérdemelte a gáncsot, mert őneki annyi festéke volt, amennyivel bízvást megfelelhetett volna minden követelménynek.
De Tisza Lajosnak csak annyi festéke volt – amennyi a szegénységünkből kitelt.
