A »TISZTESSÉGES SZÁNDÉK«
A »TISZTESSÉGES SZÁNDÉK«
[Képmagyarázat]
Nyilvánvaló dolog, hogy a házasságok az égben köttetnek, de faluhelyen némelykor lehozzák az eget a kúthoz, meg a fonóba.
Le szeretné azt hozni Gyuri is, ki már régen szemet vetett Boriskára, meg is csipkedte dévajul az arcát, vállát akárhányszor, kötögette utána a markot a tarlón, kiforgatta a farsangon, megöntözte húsvétkor, de szavakba eddig még soha nem szedte, ami a szívét fekszi.
Meglehet, a leány észrevette, de hátha észre nem vette… A fehércselédek szívén nincsen ablak, hogy benézhetne rajta az ember.
Ámbár az a két fekete beszédes szem, mely ott felejti magát néha a Gyuri csinos alakján, átlátszóbb talán még az ablaknál is.
Csakhogy a remény nagyon távoli rokonság a bizonyossághoz. Gyurinak pedig bizonyosság kell. Tépő kétség nyugodni nem hagyja. Okvetlenül szólnia kell legelőbb a Boriskával, azután a szüleivel… és azután a tiszteletes úrral.
De az még messze van! Legelső a leány beleegyezése. De még ennél is elsőbb a – jó alkalom, meg a bátorság.
Ha egyszer úgy találná… bent ülne a szobában és nem volna belemerülve valami nagy munkába, hogy egészen rá figyeljen. Az udvaron, a mezőn nem meri megszólítani, nem venné komolynak, de incselkedésnek. Hanem ott bent, ott eldönthetné a nagy kérdést. Azt adná az isten, hogy se az apja ne legyen bent, sem az anyja, egyedül találja, csendes vasárnapon délután, amikor nem zavarja őket kívül a munka lázas lármája.
A gondviselés meg szokta hallgatni a szerelmeseket. De ide még a gondviselés sem kellett. Elvégezte azt a rajzoló. Olyan vasárnapi délutánt pingált nekik ide a képre, hogy a vak sem nézheti keddnek.
Borcsa ünneplőben ül a fogas melletti lócán. Gyuri éppen most nyit be hetyke pipaszóval, szétnéz és nagyot fordul vele a világ, a fogason függő szeredás, a Borcsa feje fölött, mintha táncra kerekednék. »No most, no most« ösztökéli belülről egy szózat. Itt a várva várt jó alkalom.
Szívja erősen a trafikot, rágja a csutorát s fő nagyon a feje: hogyan kanyarodjék a dologra.
– Hej Borcsa, Borcsa! – szakad ki végre a melléből.
Borcsa nem szól semmit, de mit is feleljen erre, csak a keszkenőjét morzsolgatja szemérmesen a bal kezében.
– Hát magad vagy, Borcsa?
– Látod – feleli a leány, s hosszú kínos csönd áll be.
– Nem félsz magadban? – töri meg Gyuri nagy sokára.
– Mitől félnék?
– Tőlem se félsz?
– Miért félnék?
No, itt már aztán csakugyan kiég Gyuriból minden szó. Úgy áll ott, mint egy fadarab. Sem közelebb nem tud menni, sem elmenni, le van szegezve ő is, az esze is. De végre csak meg kell szólalnia:
– Te izé, te Borcsa! (Borcsa ráemeli kérdőn szemeit.) Nem akarsz nekem semmit mondani?
– Nem. Talán neked van valami mondanivalód?
– Nekem? Már miért volna nekem? Ámbár, ha nem haragszol meg, Borcsa… kérdeznék egyet.
– No, ugyan mit? – vág közbe Borcsa, színlelt közömbösséggel, de a szó szelét érzi már a gyulladozó arculatja.
– Mit? Hogy mit? – dadogja zavarral. – Mit is akartam kérdezni? Hogy hát… mit főztetek ma?
– Hahaha! – kacag fel csengő hangján, kissé gúnyosan a leány. – Hát ez a nagy kérdés? Káposztát főztünk füstölt hússal.
Ezen megint elgondolkozik Gyuri nagy hosszan és leverten, mert érzi, hogy távolabb jutott, mint amikor elkezdte.
– Te, Borcsa – hörgi tompán s nekifohászkodik, mintha egy nagy árkot egyszerre akarna átugorni –, ha én az urad volnék, mit főznél nekem?
– Nadragulyát – feleli Borcsa vidáman.
– Ne mondd azt, ne mondd. Látod egészen elszomorítasz.
– Hát akkor nem mondom.
– Valld ki mégis, mit főznél – eseng behízelgőre, lágyra eresztve a hangját.
– Tudom is én mit szeretsz?
– Hát igazán azt főznél, amit szeretek? Komolyan mondod ezt, te Borcsa?
– Mért ne mondanám komolyan?
– Hiszen akkor… hisz akkor – lihegi Gyuri ragyogó szemekkel – talán el is jönnél hozzám… feleségül, ha szépen megkérnélek.
Boriska lesüti a szemeit, elfordítja fejét szégyenlősen.
Gyuri most már hozzáugrik, átkarolja a derekát, édesgető szavakkal kérdezgeti, vallatgatja a szíve szándékáról.
Borcsa még egy darabig vergődik, mint a meglőtt galamb, de azután mégis csak a fülibe súgja Gyurinak:
– Ahogy kend akarja.
Ilyenformán, együgyűn lesz faluhelyen a tisztességes szándékból lakodalom azok között, akiknek szíve egymásfelé hajló, nem pedig olyan körmönfont párbeszédek között, minőkkel a novellák és a népszínművek cifrázzák fel alakjaikat.
Szép a népnek az együgyűsége is. Mit rontják az író urak azzal, hogy összekeverik a maguk okosságával?
