AZ ÚJ VÁROSHÁZA ÉS AZ ÓDON CSÖNGETTYŰ
AZ ÚJ VÁROSHÁZA ÉS AZ ÓDON CSÖNGETTYŰ
Ha a kormánynak módjában állna pótisteneket nevezni ki a görög mitológiai istenekhez, hát bizonyosan kinevezné Péchy Tamást is (aki már úgyis fent ül az Olümpuszon), s ha egyszer Péchyből isten lenne (pedig miért ne lehetne, ha miniszter lehetett), bizonyosan csengettyűvel ábrázolnák. Igen, a csengettyű egészen összeforrt a Péchy személyével. Senki se tud azzal olyan elegánsan elbánni. Az ő kezében muzsika az: sír, rí, figyelmeztet, riadozik, sikolt, fenyeget.
Mintául vehetik őt a világ valamennyi elölülői.
Mert hiszen a csöngettyű nem kizárólagos privilégiuma Péchynek. Minden elnöknek csengettyűje van. Csakhogy ezekhez a csengettyűkhöz nem tapad annyi nimbusz, annyi méltóság, mint az ország csengettyűjéhez.
Például a városnak is van egy csengettyűje. S éppen erről akarok most beszélni.
Ezt a csöngettyűt nagyra becsülik a városházán. Ez ott az egyetlen antik tárgy. Még 1529-ből való.
Ott tartják az új városházán s Ráth Károly gyönyörködve nyugtatja kezét a fogantyúján.
Valami édes érzés fogja el idegeit, ha az öreg csengettyűt megszólaltatja. Az ősök hangja csendül abban. Itt, ahol az ősöknek semmi nyoma.
Minden olyan bántóan új. A falak, az emberek, sőt újak nagy részben még a nevek is.
S ebben a polgári levegőben cseng-bong kísérteties hangon az öreg nyelv odabent, amint a rozsda ette, kívül-belül zöld penész borította csengő falakat üti-veri sikongatva:
– Csing-ling, unokák ne zsibongjatok!
Századok előtti polgármesterek csengettek ezzel valamikor még a régi rossz királyok idejében. Íme még a rossz királyok is megszépülnek, ha régiek…
Ha a napfény besüt az új tükrös ablakokon, a vén csöngettyű zöld penésze virítani kezd tetszetős színpompában.
Egy-egy szónok beszél, nem tudom én, miféle modern tárgyról, a többi polgárok figyelnek és szemük az ódon csöngettyűn pihen meg és szívük megtelik kevély érzésekkel.
Ebben a tanácsteremben... nem… Újra kezdik.
Ezzel a csengettyűvel kormányoztak nagyapáink… Mi is ezzel kormányozunk.
Egyszóval az ősi csengettyű penésze és rozsdája nagy becsben tartatott s holmi apró-cseprő ülésekre elő sem vették, arra jó az új csengettyű is, csak nagy sollemnis alkalmakkor került az asztalra a szent ereklye, mely olyan vala a maga nemében mint az ország előtt egy-egy koronázási jelvény.
S íme mi nem történik?
A múlt napokban megnyitja az ülést Ráth Károly. Körülnéz a zöld asztalon, hát egy fényesen villogó új csengettyű van előtte, melyben tökéletesen meglátja a saját nagy bajuszú ábrázatját.
Fölháborodva int a szolgának:
– Miféle csöngettyű ez? Hozza elő a régi csöngettyűt!
– Ez az, kérem alássan.
– Lehetetlen! – dadogja a polgármester hitetlenül.
– De bizony az – mondja mosolyogva az új szolga – csakhogy egészen piszokban hagyta a János. Nekiestem, kérem alássan, és megpucováltam.
A polgármester az ajkaiba harapott és egy sóhajjal búcsúzott el a régi penésztől.
– Most már nincs semmi régiségünk, – dohogta búsan.
De ne higgyék önök, hogy nincs. A régi copf még megvan.
De az idő és a főpolgármester talán még azt is megpucoválja.
