GRÓFOK A KENYÉRBEN
GRÓFOK A KENYÉRBEN
Az ördög jól tudja, hogy hol kell tréfálni. Éppen e napokban olvastam valamely mesében, hogy azt kérte a szegény embertől, amiről az nem tud s kapott egy születendő lelket.
Eszembe jutott ekkor, hogyha az ördög Magyarországon találja azt kérni, amiről nem tudunk, ugyancsak megjárja, mert mit kapott volna?
Egy csomó deficitet.
Biz ez szomorú dolog. Hát nem volt nekünk elég olyan deficitünk, amiről tudtunk? Hogy most meg olyannak is kell lenni, ami úgy hébe-hóba kisül. Az ilyen a legnyugtalanítóbb deficit. (A vezércikkíró legalább azt mondja.)
Hanem hagyjuk a többit – maradjunk most a legérdekesebbnél, a vasútinál, amely most van szőnyegen.
Baross triumfált. Most már a közvélemény is azt fogja mondani: neki volt igaza. Tolnay csakugyan rengeteget költött, s ideje volt a Lukács Béla szakavatott és takarékos kezeibe tenni le a gyeplőt.
Hiszen mindenki elösmeri a Tolnay érdemeit, még Baross is, hanem hiába, olyan világot kezdünk élni, hogy az a jobb csizmadia, amelyik olcsóbb.
Végigolvastam a Tolnay mai nyilatkozatát a lapokban, de hát beszélhet ő akármit, mégiscsak az abból a tanulság: hogy rengeteg sokat költött.
Erre mentséget az ő nyilatkozatában ugyancsak nem lehet találni; hanem kétségkívül van.
A vezércikkíró se fogja azt megkeresni – már csak azért sem, mert azoknak, akik Pusztainarcson vannak, nincs igazuk. Az igazság a jelenlevőké.
A tárcaíró, ha nem is leleményesebb, de sokkal jobb képzelődő tehetsége van. Gyakran jobb szeme is. A komoly argumentumok mögött észreveszi azokat a morzsákat – amikből még mindig lehet piramist csinálni amilyet-olyant.
Én csak egyetlenegy ilyen morzsát hallottam a Tolnay rezsimről, de az olyan jóízű, hogy ki lehet vele békíteni (legalább egy percre) a duzzogó pénzügyi bizottságot.
Úgy, úgy, duzzog a pénzügyi bizottság. Van rá elég oka. Ugyanis Szapáryra is kisült egy »nem tudtuk deficit«. Szerencse, hogy a Tolnayé is akkor pattant ki. Mivelhogy sokkal kényelmesebb Tolnay ellen duzzogni.
Én azonban szívesebben látom a pénzügyi bizottságot mosolyogva. Minélfogva elmondom a történetemet a deficitről.
Egyszer beállított Tolnayhoz egy gróf. Mondjuk hogy gróf volt, de lehetett báró is.
Annyi azonban bizonyos, hogy raccsolt. Beállítván, így szólt:
– Van szerrencsém magamat bemutatni. Én X. grrróf vagyok, akit most a miniszterrrium ide kinevezett.
– Tudom már – mondá Tolnay némi gúnnyal –, a gróf éppen a hatodik mágnás, akit az idén kinevezett számomra a miniszter.
– Valóban?
– Eddig egyik sem dolgozott semmit. Csak a fizetéseket veszik fel elsején.
– Ah!
– Ön nemde a hatodik akar lenni? Nagyon jól van. Nem parancsol egy cigarettet?
A gróf elvette a cigarettet és méltatlankodva vágott közbe:
– Oh kérrem, milyen föltevés! Én dolgozni akarok. Én haladni akarok itt.
– Komolyan dolgozni akar ön? – kérdé a vasúti igazgató kétkedőn.
– Szavamra mondom.
– Ah, az akkor más – szólt Tolnay az ő kedélyes meleg szeretetreméltóságával. – Ön máris nagy fizetésben és állásban van idetéve. De az ördögbe, ez nem akadály előttünk, a munka emberei előtt, Önnek legalul kell kezdeni, hogy mindent lásson, tapasztaljon. Itt van egy jegy, ezzel kimegy az állomásra és addig marad ott, míg csak meg nem érti az egész eljárást. Mikor aztán mindent megtanult, eljön ismét hozzám. Jó lesz úgy?
– Charrmant lesz.
A grófocska két hét múlva ott volt az igazgató szobájában.
– Mindent tudok, uram.
– Helyes. Akkor most már beosztom a forgalmi osztályba. Ha azt is begyakorolta, jelentkezzék.
Nyolc nap múlva vidáman jött a gróf.
– Mindent tudok, uram.
– No bravó! Akkor most már átteszem a tarifa osztályhoz. Mert hiába, mindenen keresztül kell menni.
A gróf a tarifa osztályhoz ment. Nyolcad napra megint ott volt az igazgatónál.
– Micsoda? – kiáltá a direktor meglepetve. – Csak nem tanulta be a tarifa-rendszert azóta?
– De bizony megtanultam.
– Mindent tud már belőle?
– Mindent.
Az igazgató kesernyés mosollyal mondá:
– Ön valóban nagy talentum lehet. Mert én már tizenöt éve tanulmányozom a tarifa-rendszert és mégsem tudom tökéletesen.
A gróf vállat vont:
– Hja, arról én nem tehetek. Apropos, hova oszt be most? Van még valami terve velem?
– Van – felelte Tolnay, az ő borongós ironiájával. – Beosztom hatodiknak, ahhoz a többi öt mágnáshoz.
– Miféle öt mágnáshoz?
– Akikről már beszéltem önnek, hogy a hónapok elsején bejárnak a fizetéseiket fölvenni.
*
Egyszóval nem volt Tolnay Lajos magára hagyatva. A miniszterium is segítette a fölösleges kiadások csinálásában.
