A HAYNALD ANYJA
A HAYNALD ANYJA
Mindenre rá lehet unni az embernek. Akinek koronája van, a koronájára, akinek nagy hivatala van, a hivatalára, akinek felesége van (s az mindenkinek van, aki akarja), a feleségére, sőt még a szeretőjére is ráunhat (de ez már ritkább eset), rá lehet unni a dicsőségre, a társaságra, a magányra, mindenre volt már eset a világon, de még arra soha eset nem volt, hogy valaki ráunt volna az érsekségre.
Ilyen ötlete csak Haynaldnak támadhatott, aki kiváló szellem, tehát nem közönséges gondolkozású ember s mindég szerette bámulatba ejteni a közönséget. Sokszor sikerült az neki. De soha úgy mint most, ha igaz a hír, amit a lapok kolportálnak, hogy otthagyta a szép kalocsai érsekséget és elmegy aranyos szegénységbe a mölki kolostorba.
Az ember nem hiszi el. Lehetetlen az! Elhagyni a kalocsai érsekséget, azokat az óriási uradalmakat, amik nem kívánnak, nem kérnek semmit, hanem mindent megadnak, amit a szája és a szeme megkíván.
Hiszen király is megtette már azt, hogy elment barátnak, elhagyta trónusát, mert tövisek voltak rajta, de az érseki széknek nincsenek tövisei – és még azonfelül nem is kénytelen benne ülni.
A mindenféle divergens hírek a római szent kúria akaratával hozták összeköttetésbe Haynald visszavonulását. Ki tudja mi az igaz?
Annyit magam is hallottam az érsektől e télen:
»Végső napjaimat a mölki kolostorban szeretném tölteni. Nincsen annál most szebb hely a világon. Azért mondom “most”, mert volt ám szebb is valamikor.«
És ez alkalommal egy epizódot beszélt el az érsek a hölgytársaságnak (ahol ő mindég olyan nagy figyelem tárgya) édesanyjáról. A gyermeki szeretet vonzó melege reszketett a szép aggastyán hangján, mikor erről beszélt.
Régen nekem is volt hova vágynom. Minden évben meglátogattam egyszer-kétszer édesanyámat Szécsényben. Az volt az a »szebb« hely, ahol én legjobban éreztem magamat.
Ott lakott abban a kis házban, ahol születtem. Abból a szobából kápolnát csináltak a tiszteletemre. S valahányszor hazajöttem, mindig miséztem benne egyszer.
Már püspök is voltam, de otthon csak »Lajos« maradtam a rokonok és ismerősök előtt.
Midőn első ízben érkeztem haza mint érsek, nagy sollemnitással fogadtak. Volt minden, zászlók, banderium, harangzúgás. Másnap a szokáshoz képest megtartottam a misét a falak közt, melyek születni láttak.
Édesanyám, szegény, már beteg volt, de a világért sem akarta elmulasztani ezt a misét. Két szolgálóleány támogatásával vánszorgott a kápolnába s leült az első padba. Beteg, sápadt arcán a boldogság bágyadt fénye derengett.
Mikor aztán vége volt a misének, felém tolongtak a népek a kezemet csókolni, méltóztatik tudni; amint ez már szokásban van. Az ember ilyenkor zavarban van, kapkodják mind a két kezét ide-oda, azt sem látja, hogy ki. Meg lehet ezt is szokni.
Hát egyszer csak azt érzem, mintha az egyik kézcsók nem olyan lenne, mint a többi… Egy ösztön volt ez, egy sajátságos érzés…
Odatekintek, hát az édesanyám. Megrezzentem. Ő csókolta meg a kezemet.
– Anyám – mondám halkan, röstelkedve –, mire való az?
– Édes fiam – szólt ő szelíden, csendesen –, megcsókoltam a kezedet, hogy bármilyen megpróbáltatásban légy az életben, mindig eszedbe juttassa ez az anyai kézcsók a Te méltóságodat s aszerint cselekedjél.
Karonfogva kísértem haza. Otthon az orvos várt s négyszemközt közlé velem, hogy anyám már roppant gyenge s nem hallgat senkire, hogy bizonyos ételekhez ne nyúljon. Pedig egy gyomorrontás is tönkreteheti hanyatló életerejét. Különösen figyelmeztet, tiltsam el tőle a káposztát, amit olyan nagyon szeretett, hogy mindennap volt az asztalon. »Eminenciád szavát bizonyosan megfogadja – végzé az orvos –, csak minél szigorúbban kell föllépni.«
Úgyis történt, alighogy megettük a levest és húst, jött a jóféle töltött káposzta, szegény anyám éppen a kanalat merítette bele… mintha e percben is látnám.
– Anyám – mondám, – ne egyék abból!
De ő csak szedegette a töltelékeket.
– Nem szabad! – kiáltám szigorúan. – Megtiltom!
Anyám rám nézett az ő fenséges nyugodt szemeivel, melyekben a régi tekintély hatása gyúlt ki. Emlékeztem én erre a nézésre gyermekkoromból.
– Megtiltod? – riadt fel csodálkozva. – Hogy merészelsz te nekem valamit megtiltani, Lajos? Lassan fiú! Hát ki vagy te?
S megfenyegetett zordan az ujjaival.
Én pedig éppen úgy; mint valaha régen, bűnbánólag pironkodva sütöttem le fejemet.
Éreztem; hogy nem vagyok egyéb, mint gyermek… aki egy vigyázatlan szót ejtett az anyja ellen.
