A LAJOS-TRAGÉDIA
A LAJOS-TRAGÉDIA
Ezer meg ezer okos ember foglalkozik három napja egy őrülttel. Találgatják, fontolgatják, elemzik, összekombinálják, villanydróton szerteröpítik minden szavát, minden tettét, mert az őrült egy király volt. A bajorok királya.
Nagy szenzációt keltő esemény. Mert nem úgy halt meg, mint egy őrült király, hanem mint egy modern világfi. Sok hóbortot elkövetett, tömérdek adósságot csinált, a baj nyakába szakadt egyszerre, elvesztette a bilanz-ot, kétségbeesett, odaállt a víz partjára, lehúzta a kabátját a parton és beugrott, megfúlt.
Éppen így halhatott volna meg, ha nem lett volna is őrült.
De őrült volt. Semmi kétség sem fér ahhoz, mert maga az, hogy Ottó herceg is őrült, félbizonyíték. Az őrültség a vérben volt. Örökölték. Lajos király tetteinek, illetve rohamainak hosszú láncolata mutatja.
Az őrültség sokféle, lehettek lucidum intervallumjai, de az ő agyveleje már régen nem volt rendben. Hány őrült van, akik bizonyos dolgokra nézve sokszor összefüggésben gondolkoznak, okosan beszélnek és alig lehet őket rajtakapni, hol zökken az elméjük.
A magyar parasztnak van egy eredeti és találó metódusa az őrültség csalhatatlan megismerésére.
Sokszor láttam már az efféléket. Nem figyelteti az meg az orvossal, akiben nem nagyon bízik, hanem valamelyik ismerős vagy jó barát, akit az illető legjobban szenvedhet, elmegy a beteghez és módjával, szépszerével megkörnyékezi.
– Ehol ni, komám, ez a veres pénz, olvassa csak meg kend, hány darab.
A gyanútlan beteg olvassa:
– Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz.
(Tíz krajcárt kell kitenni ilyenkor, vagy más tíz tárgyat, diót, almát, akármit.)
– Jól van, komám uram, hanem már most olvassa el nekem visszafelé.
A beteg elkezdi:
– Tíz, kilenc, nyolc, hét…
És ha el bírja olvasni visszafelé a tíz számot, amihez már az elmének kétségkívül bizonyos összetartására és ruganyosságára van szüksége (mert a visszafelé való olvasás nem mehet gépileg, hanem az ép elme működésével), kimondja a paraszt egész határozottan:
– Rendben van ennek az esze.
És én magam is meggyőződtem sok esetben, hogy őrült ember, aki olyan okosan beszél, mint egy tudós és olyan nyugodtan, mint egy angol, nem képes visszafelé olvasni nem tíz, de három számot sem.
Egyébiránt bocsánatot kérek e kitérésért, most, mikor a bergi »drámáról« kell fecsegnem, nem azért mintha valamivel előbbre vinném ezzel vagy a világot, vagy a bajorok dolgát, de mert önök, olvasók a XIX-ik század gyermekei levén (akiknek még csak az imént került a háta mögé a romantika), holnap erről akarnak olvasni.
Önök erővel egy fantasztikus tragédiát keresnek a boldogtalan Lajos király történetében. Egy misztikus operaszöveget. Egy füstre hozzá is képzelik a Wagner Richard hátborzongató hatalmas zenéjét. Elméjük (mely hasonlatos az újságírókéval) egy kikerekített cselekményt talál itt illetőleg illeszt be ide. Kapcsokat és szálakat, melyek végzetes rendszerben viszik el a hősüket a regényes starhembergi tó fenekére, királyhoz dísztelen, iszapos halotti ágyba.
Nono, valljuk be, tudom, hol jár az eszük. Ugye rajta kaptam a fejükben kóválygó frázison: hogy menyasszonyi ágy helyett jutott neki osztályrészül ez az iszapágy. Szerencsétlen szerelem tette boldogtalanná. Onnan származtak a raptusai. Felejteni akart, azért csinált őrültségeket, innen a rugó minden dolgában. Jobb szíve volt, mint a többinek s ezért kellett annak összetörnie. Az anyagi zavarok tökéletesen elkeserítették s a régens bánásmódja a halálba kergette.
S aztán mennyi mindenféle találgatás. Mennyi csiklandós kombináció!
Hátha az orvos lökte be a vízbe s ő aztán magával rántotta az orvost. Miért nem kiáltott az orvos az őrök után? Hogy lehet az, hogy az őrök semmit észre nem vettek? Miért szállították Bergbe? Miért ment vele az orvos kíséret nélkül a tó partjára, holott már akkor tartani lehetett a király öngyilkossági hajlamaitól?
És ez mind arra való, hogy az embereknek legyen miről beszélni és írni napokig. Amiből az a tanulság, hogy az egészséges elméknek is vannak betegségei.
Hát nem természetesebb-e úgy venni a dolgot, amint van, hogy egy őrült követett el egy beszámíthatatlan tettet, mint aminőt száz őrült követ el?
Kevésbé volt-e azért őrült Wittelsbach Lajos, mert király volt?
Én részemről nem látok itt »ködös homályos tragédiát« (amin érdemes volna a pszichológusoknak és fiziológusoknak az eszüket törni), hanem igenis látok egy szerencsétlen anyát, az anyakirálynét, aki két idegbeteg királyi gyermeket hozott a világra, kiknek elméje bármely külső események nélkül is elborult volna, s látok egy végtelenül szomorú és lehetetlen szituációt, amelyben a bajor nemzet van.
Az egyik őrült király a ravatalon fekszik s ezalatt a hadsereg és nemzet a másik őrült királynak esküszik hűséget.
Megvallom, azon elmélkedem magamban, hogy ép-e vajon az emberiség esze is?
