A BETŰ GYŰLÖLETE
A BETŰ GYŰLÖLETE
(Korrajz)
Mi az, amit a magyar ember a németnél is jobban gyűlöl?
Megfeleltem rá a címben – az a betű.
Már régen fúrja a begyemet ez a panasz, de nem szeretek előhozakodni a házi bajainkkal, hogy a könyveinket az ördög sem veszi meg.
Most sem tenném magamért, mert én még csak megvagyok valahogy az irkafirkáimmal, ámbár énvelem is megtörtént, hogy egy nagyon jó vidéki barátom, aki roppant gazdag és egy csöppet sem fösvény ember, a minap vidám beszélgetés közt előhozza:
– Apropos! Én még sohasem olvastam tőled semmit.
– Hát arról én nem tehetek, ha nem szoktál olvasni.
– Dehogynem szoktam. Megveszek én barátom minden könyvet, ami a magyar könyvpiacon megjelenik.
– Mi? Hát csak az enyéimet nem veszed meg?
– Azt tán csak nem kívánod tőlem – mondá látható fölháborodással –, hogy a legjobb barátom könyveiért pénzt adjak?
Ebből aztán világosan láttam, hogy itt nem a fösvénység, nem az irodalomszeretet hiánya beszél, hanem csak a fölfogás ellentétessége.
Én tudniillik úgy fogom föl a dolgot, mikor a könyvemet kiadom:
– Majd csak megveszik a barátaim.
Ő pedig úgy fogja föl a dolgot irányomban:
– Hiszen ami nekem terem, azt szívesen megosztanám vele. Ha hozzám jönne tejbe-vajba füröszteném. A dohánytermésem egy részét úgyis neki küldözgetem, hát csak ő is elküldhetné azt a rongyos könyvét.
Meglehet, neki van igaza.
De a dolog mégis fenyegetőleg kezd alakulni, egy idő óta hála istennek annyira szaporodnak a barátaim (mert könnyebb ebben az országban barátot szerezni, mint olvasót), hogy már maholnap én sem adhatok ki könyveket. Az olvasóim mind barátaimmá lesznek apródonkint.
Hanem hát az nem nagy baj, ha én nem adok ki könyveket; én úgyis nagyon hajlandó vagyok elhallgatni, ami mondanivalóm van; a baj abban van, hogy általában nem adhat ki könyveket senki. A publikum nem vesz semmit, s a magyar irodalom kezd hasonlítani az olyan aggastyánhoz (pedig még csak pelyhedző bajuszú ifjonc lenne), aki alig bír máris lélegzetet venni.
Bocsássa hát meg az én kedves Pali barátom, ha most a közügy érdekében a szégyenpadra állítom, elmondván a históriáját. Hátha okulnak rajta a többiek.
*
Akiről fentebb szóltam, nehogy eltévessze az olvasó, az a Gyuri barátom volt; Pali barátom más, ő nem vidéki dzsentri, hanem országos képviselő s amellett szintén gazdag ember, aki nagy lábon él, sokat költ. Gyuri barátom még valóságos Maecenas a Pali barátomhoz képest, amint ez majd az esetéből kiviláglik.
Az eset különben már ismerős, mert a Ház folyosóin elbeszéltem annak idejében, s nagyobb nyilvánosságra csak azért eresztem, mert azt hiszem, hazafias kötelességet teljesítek, ha nem hagyom a véka alatt.
És most – hogy a spanyol románcok metódusában szóljak – »jól figyeljetek szavamra«:
A Pali barátom esete
A Ház kimaradt képviselői közül Éles és Kármán soha nem bírt elszokni végképpen a parlamenti levegőtől. Be-bejönnek néha, teleszívják a tüdejüket és mellékesen lesik a halottakat. De a legragaszkodóbb Hantaller Lajos, aki majd minden nap ott ül a folyosón, de ő nem a halottakat lesi (mivelhogy szélsőbaloldali ember nemigen szokott meghalni), hanem lesi a párbajokat. Neki az a szenvedélye.
Csakhogy a párbajok nagyon meggyérültek. Elszegényedtek az emberek. S a szegény ember jobban vigyáz a vérére.
Hentaller unalmában addig okoskodott, miképpen lehetne párbajokat előidézni, hogy végre is kitalálta a módját.
Az emberek nem akarnak egymással összeveszni, hát hadd vesszenek össze ővele, s fogta magát a tél derekán, megírt egy könyvet a képviselőkről. Erős, borsos könyv ez – tele sós igazsággal és kesernyés pesszimizmussal.
Ebben a könyvben volt megkarikírozva az én Pali barátom.
No, gondoltam magamban, mikor elolvastam, ezért dühös lesz Pál úr, bárcsak észre se venné.
Mert sok mindenféle bűnt, hibát és ferdeséget hozott fel a szerző egyikre vagy másikra, de a legrosszabbat az én Pali barátomról írta.
Ugyanis göndör hajára célozgatva, átlátszó szójátékokban azzal gyanúsítja, hogy zsidó eredetű.
Hm! Ez súlyos dolog! Ez a mandátumába kerülhet.
Teringettét! Ki hitte volna ezt! Pedig milyen jó nemesi neve van. (Bocsánat, nem árulom el a nevét.) És végre nem is hiszem a dolgot… nem, nem! Egész lénye a dzsentriosztályra vall és mégis… azok az átkozott göndör fürtök!
Úgy körülbelül harmadnapra találkoztam Palival a vacsoránál. Nagyon kedvetlen volt egész este. Egyszer bizalmasan előhozta:
– Igaz, olvastad már a Hentaller könyvét?
– Olvastam.
– Ugyan, mondd meg kérlek, mi van benne rólam.
Valamit már hallottam célozgatni úgy félfüllel.
– Tőlem hiába kérdezed – feleltem kelletlenül –, nem szeretek senkinek kellemetlen dolgokat mondani. Egy kicsit le vagy rántva, de ne vedd nagyon a szívedre.
Rettentően elkomolyodott, majd érzékeny hangon mondá:
– Istenem, istenem, sohasem vétettem senkinek.
Félretolta a borát, nem ivott, egy tízforintost odadobott a cigánynak és végképp elbúsulta magát, nagy göndör fejét a könyökére támasztva. Majd felém hajolt s lázasan suttogta:
– Hát nem mondod meg?
– Nem.
– Pedig azt hittem, a legjobb barátom vagy – szólt szemrehányón.
– Éppen azért nem mondom meg, nem keserítlek.
– Meg kell tudnom – dörmögte –, meg kell tudnom.
Másnap a Ház folyosóin találkoztunk, félrehítt, leültetett egy sarokba.
– Barátom, egész éjjel nem aludtam… úgy bánt az a dolog. Most is izgatott vagyok. Vedd le már rólam kérlek, ha szeretsz, a bizonytalanság gyötrelmét, mondd meg mi van abban a könyvben.
Szelíden szólt, rábeszélőn ölelte át a nyakamat, de nekem nem volt elég lelkierőm, hogy megmondjam. Fölkeltem és otthagytam.
Másnap megint találkoztunk a folyosón. Sápadt volt és kék patkók látszottak a szemei alatt.
– Mi bajod Pali?
– Az a dolog bánt – suttogta.
– Hát már olvastad?
– Nem, hisz éppen az bánt. Ki nem megy az eszemből, az étel sem esik jól.
– Bolond vagy, hisz nincs benne semmi becsületsértő.
– Mondd meg már kérlek – esengett behízelgő hangon –, mert tönkremegyek. Tudod milyen érzékeny, ideges vagyok.
– Tőlem meg nem tudod – feleltem határozottan –, engem hiába üldözöl…
– Hát akkor hogy tudhatom meg?
– Vedd meg a könyvet!
Rám bámult a szelíd szürke szemeivel, mint az ébredező.
– Az Isten úgy segéljen. Látod, ez nem jutott volna eszembe. És hol lehet azt megkapni?
– Minden könyvkereskedésben.
– Komolyan mondod? És hogy árulják?
– Egy forint.
Megszorongatta a kezeimet és megkönnyebbülve mondá:
– Gyújtsunk rá.
Két bockot vett ki a tárcájából, az egyikkel engem kínálva meg.
– Éppen két ilyen bockba kerül a könyv – jegyzém meg mosolyogva, s elváltam tőle abban a hitben, hogy most már végre megszabadultam a kellemetlen kérdezősködéseitől.
Vagy két napig nem volt ülés a Házban, nem láttuk egymást, csak valamikor harmadnapra találkoztunk ismét a folyosón.
Pali az elnöki szoba tájékán üldögélt, és nagyokat sóhajtozott, amint meglátott.
– Nos, olvastad-e már? – kérdém vidáman.
– Nem – felelte tompán.
– Hogyan, nem vetted meg a könyvet?
– Nem – hörgé a képéből kikelve és megfogott a galléromnál fogva. – Ne kínozz pajtás, ha csak egy máknyit szeretsz, mondd meg már, mit írt rólam?…
S hangján a bizonytalanság lázas nyugtalansága rezgett. Le voltam győzve.
– No Pali, most már, hogy a könyvet meg nem vetted, meg merem mondani, mit írt Hentaller.
– Mit? – lihegte.
– Azt, hogy zsidó vagy.
– Én? – bődült fel fájdalmasan.
– No, no, csillapodj, most már nem baj, amit írt, mert napnál fényesebben bizonyítottad be ős szittya voltodat.
Ebbe aztán bele is nyugodott nagy lassan az én barátom, – hanem minekünk íróknak kötelességünk soha bele nem nyugodni ama rettenetes közönybe és indolenciába, melybe a közönség esett az irodalom iránt.
