GYERMEKEK A MEZŐN
GYERMEKEK A MEZŐN
Ilyenkor nyáron sajnálom én a nagyvárosok kis gyermekeit.
Hugo Viktor feljegyezte az ő kis unokáiról, hogy egyszer meg akarták büntetni a szobában röpködő madarat, kinyitották az ablakot, kituszkolták azon át és bezárták a nagy természetbe.
– Ki nem eresztjük, ki nem eresztjük onnan – kiálták tapsolva a kedves párizsi gyermekek.
No, már ilyen naivitás nem esik meg a szentbogárdi vagy a bágymihályfalvi gyerekeken (persze annál több esik másforma), ők, tudom a szobát tartják tömlöcnek, nem a természetet.
A városi gyerek mit lát meg a tavaszból? Egy kis orgonaágat, amit a szakácsné a piacról hoz egy napon s beteszik otthon a pohárba. Nemsokára feltűnnek az utca szögleteken a kofák asztalkáin, e bűvös kincs-kiállításon, a fára kötözött ingerlő piros cseresznyeszemek. Ez a természet első ajándéka. Hah, micsoda izgalmat keltő esemény ez a gyermek világban! Hát még a többi! Jön az eper, mindig édesebb, illatosabb. Ezt az erdő küldi. Jön a körte, alma, szilva. Ezt a kertekből hozzák. Előgurul a nagy gyümölcs-óriás, a dinnye. Ezzel a rét áll elő. Végre a hegy is megszólal. Az adja a hamvas, édes szőlőgerezdet. Ennél aztán különbet nem tud adni egyik sem, hát inkább abbahagyják a nemes versenyt tavaszig.
Eljutnak hát a természet néni ajándékai, csecsebecséi a városi gyerekhez is, de az ajándékozó nénikét, szép ragyogó arcán legszebb mosolyával csak a falusi gyerek látja közelről és egészen. S az neki adja hozományainak a legjavát, a legédesebbjét.
Sokat ki is felejt a városi gyerekeknél. Hát esznek azok valaha például »magvas«-t? Azt se tudják, mi fán terem. Ki is gondolná azt, hogy annak a sóskának, melyből a mama a mártást főzi, magba váló szára nő, s az olyan jó borízű csemege, hogy csupa öröm szopogatni.
Aztán az a jó tulajdonsága van, hogy le szabad szakítani akárkinek. Még a pattogatott kukorica is árucikk, még az is előkelőbb a magvasnál, de éppen azért ér a magvas legtöbbet, mert egészen a gyermekeké. Az öreg emberek, akik mindenből pénzt akarnak csinálni, kénytelenek azt nekik hagyni. Persze a világ valamennyi gyerekéé a magvas, de csak azok szakíthatják le, akik a buja fű között ráakadnak.
Milyen mulatság ez, ott kellene látni a mezőn. Ámbár hiszen a Mannheimer Ágost képe eléggé mutatja. Csak tessék belemélyedni egy kicsit. A két boldog gyermekarcból ki lehet olvasni mindazt, amit én nem tudok ide leírni.
Mert nemcsak a magvas teszi ki a kirándulás gyönyörűségét. Azt mennek keresni az igaz, de mi mindent találnak útközben azonfelül!
Béka kuruttyol a kenderáztatóban, röggel hajítja meg Gyuri, narancssárga lepkét kerget azalatt Pannika.
»Hohó! Hohó« – kiált csakhamar az öccs. – »Ide, ide, Pannus!«
Szederindát talált őkelme egy garád szélén, fekete bogyóit hirtelen leszedi s a kis nénikének is juttat belőle. De még az »édesnek« is visznek haza kóstolóba.
Nosza, új öröm kél a régi nyomában. Madárfészekre bukkannak fűzfabokor mellett. Márványos apró tojások tarkállanak benne. Lihegve állnak meg a lelet előtt, kerekre tágult szemekkel, szóhoz nem bírva jutni a meglepetéstől.
Van változatosság minden lépten-nyomon. Zöld páncélú szöcskék ugrálnak fel előttük, zizeg, hullámzik, nyüzsg az egész végtelen fűtenger, mely csak ott ér véget, ahol az égbolt lehajlik. Ugyan van-e még valami azon túl? Azt volna ám jó tudni, Pannus.
(No, mi már tudjuk, hogy az a jó, mikor még csak akkora darabot tud valaki a világból, melyet az ég kékes-fehér harangja nyitva hagy egyszerre.)
Tarka-barka virágok útközben reájok nevetnek. Piros kökörcsinek, sárga gólyabegyszínek megállítják őket, Jézus Mária, ehol ni egy szamóca! Nosza felkutatják az egész környéket, de csak az az egy volt. Arany gombú marmancs fehér fogsorait rendre kiszaggatja a kis Pannika, s ahogy a felnőtt nővérétől hallotta, egy-egy kitépett fogacskához hozzá morogja ártatlanul selypítve: »szelet – nem szelet!«
… Pedig bizony még sokszor levetkőzik, sokszor felöltözik addig a természet, míg őneki erről igazat fognak vallani a marmancsvirágok…
A levegőben madarak röpködnek. Héja ott kóvályog, a bibic sikongat. Népes az egész természet fent és alant. Bogarak, szúnyogok döngnek, szállnak keresztül-kasul a ringadozó békanyálak fölött.
Minden él, minden mozog. A gyerekek kergetőznek, futnak, de nem sebesebben, mint az idő. Ám annak a lába bírja, de a gyerekeké nincs vasból s a magvas is elveszti vonzerejét, ha már jóllaktak belőle, sőt alkalmasint a foguk is elvásott.
Leheverednek tehát pihenni a puha fűbe. Úgyis már itt kezdődik az erdő. Az erdőbe pedig nem tanácsos menni, mert azt mondja a nagyapa, hogy ott el is tévedhetnek az ilyen kis gyerekek. De ha nem tévednének is el, ott már zsivány is van, aki agyonütné őket, és farkas is van, aki megenné őket.
Azért hát az erdőnél fáradtan ledőlnek megpihenni, lehasalnak a kövér fűbe, Gyuri láncot csinál a lyukas puszpáng-szárakból, Panni pedig virágokat kötözget.
Hangulatos idill. Kár, hogy már a nap nagyon aláhajlik, a fák nagy árnyékot vetnek. A közeli nádas népessége kezdi túlharsogni a rét csendes lakóit, hazatérő gulyák kolompja megcsendül, kaszás ember vállára emeli villogó szerszámát és hazaindul.
Nekik is föl kell cihelődniök, mert az istenke éjjelre bezárja a gyönyörű kertjét az ilyen apró gyerekek elől.
Csak a szegény szöcskék és szúnyogok maradnak itt, akiknek nincsen mamájuk, hogy ágyat bontson nekik és lefektesse.
