BIS REPETITA PLACENT
BIS REPETITA PLACENT
(Még egy kis ingerkedés az akadémiával)
Egy akadémikusunk, aki a minap halt meg, megtette azt a tréfát, hogy egy tudományos értekezésében összevarrt két embert egynek.
Én magam is ösmerek olyan két embert, akit össze lehetne varrni egynek: Gyulait és Szász Károlyt.
Hanem amaz akadémiai tag véletlenül a két Pittel cselekedte meg ezt a dolgot.
Ő ugyanis azt hitte, hogy az öreg Pitt (Lord Chatnam) és a fia, a fiatal Pitt egy ugyanazon személy volt. Csodálkozott is rajta, hogy annyi ideig élt a derék Pitt, s elméje késő aggságában oly ruganyos vala…
Ha a két Pittből lehetett egyet csinálni, miért ne lehetne az öreg Pulszkyből kettőt? (Már ti. nem két Pittet, hanem két Pulszkyt.) Egyet, aki mindent tör és zúz, s egyet, aki mindent simogat és dicsér.
Ma a simogató Pulszky bukkant fel a láthatáron, éppen itt a Pesti Hírlap vezércikkében. Az Akadémiát dicséri most. (Hiszen eleget szidta már ő azt.)
Pulszky Ferenc mindég kellemesen ír, de nem mindég van igaza. Különösen nincs, ha dicsér. Mert Pulszky Ferenc arra született, hogy mindent szidjon. Az ő jóakarata sértő és felületes, de a malíciája szeretetre méltó.
A végzet úgy hozta magával, hogy a mai cikkben sincs igaza, ahol a Péczely-jutalomról szól.
Azt állítja ugyanis, hogy a Péczely ezer forint abszolút becsű művet követel. De ez nem áll, az örökhagyó ezt nem kötötte ki, a testamentom »irodalmi serkentésre« szánja az összeget, az Akadémia által hozott szabály sem megy el az abszolút becs kívánalmához.
Az egész cikk hamis irányban mozog, mert Pulszky (hacsak nem azt akarta megírni, hogy Pauler még mindig fizetést húz az Akadémiától) oda görbül ki, hogy már a drámairodalomnak nincs is szüksége az Akadémia segítségére. De ugyanakkor elösmeri, hogy drámairodalmunk oly fejletlen fokon áll még, hogy ritka az oly mű is, mely az úgyis alacsonyra szabott mértéket megüsse. Hogyan, és még sincs szüksége a drámairodalomnak az Akadémia dajkálására?…
Az Akadémia, úgymond, egy félszázad óta a nemzetiség palládiuma! Ezt Pulszky úgy érti, hogy ennélfogva tehet mindent: azért mégis tisztelni kell.
De ha mi is elfogadnók Pulszkynak azt az okoskodását, hogy mert a szépirodalom már magától is lendül, nincs szüksége a támogatásra, akkor azt is mondhatnók, amióta a nemzetiség is magától lendül, hogy nincs szükség az Akadémiára.
De mi nem mondjuk azt. Mi elösmerjük, hogy szükség van rá, s éppen azért kívánjuk, hogy ennek a szükségnek megfeleljen jobban, mint eddig. Ne csináljon klikkeket, és ne csináljon bolondságokat. Jutalmazza a munkát, és ne a rokonokat. Támogassa a gyengéket, és ne az erőseket, s mindenek felett gyakoroljon igazságot.
Pulszky Ferenc pedig okos ember; elég öreg arra, hogy tapasztalatainak és magas látkörének súlyát érezzük, de elég fiatal is arra (csak harmadéve írta meg első zsönge színművét, a Felsülés-t), hogy őt az Akadémia ne vegye komolyan – ha dicséri.
*
Hanem annál jobban vegye eszébe a többi felszólalásokat. Az Ábrányiét, aki lándzsát tör Kendi Margit mellett, kimutatván, hogy Bartók nem vétett a históriai hűség ellen, mint a Gyulai jelentése mondja, melyben különben még a darab meséje sincs híven előadva.
Ma Vadnai Károly, aki maga is akadémikus, s nagyon meg szokta gondolni, amit ír, szintén erőteljesen kel ki az Akadémia eljárása ellen, s fölveti azt a kérdést: »vajon van-e, lehet-e haszna irodalmi pályázatoknak, ha oly magas mértéket alkalmaznak, melyet mai íróink közül egyik sem bír elérni«?
Hogy milyen önkényesen jár el az Akadémia a pályázatokkal, arra nézve még egy eset merült fel. (Ugyancsak zuhognak a kövek a vaskalapokra.)
Bőhm Károly filozófusnak az akadémiai nagyjutalomra beadott műve, az »Ember és világa« elveszett ott valahol az Akadémia könyvtárában, tehát szonika nem bírálták meg, azaz nem létezőnek tekintették, noha megküldte, pedig az ügyrend szerint, mert megjelent, meg kellett volna bírálniok, még ha nem küldte volna is be.
