A TISZTELT AKADÉMIA
A TISZTELT AKADÉMIA
Ösmerek egy agglegény nagyurat, aki télen Pesten él, nyáron Erdélyben a mezei jószágán.
Az Akadémia korifeusai, akikkel barátkozik, minden télen ráveszik, hogy hagyja minden vagyonát az Akadémiának. Az öreg kapacitálható ember, leül, megírja a testamentumot, s nekik hagyja az erdélyi jószágát.
Nyáron azonban otthon az apró-cseprő rokonok megint körülveszik az öregurat, hogy minek az Akadémiának az a sok vagyon. Hagyja inkább őnekik. Hát az öregúr azt sem bánja. Leül és megint csinál új testamentumot a rokonoknak.
De hiszen úgyis csak a télig tart ez, mert télen megint az Akadémiának testál, hogy a következő nyáron ismét és ismét megváltoztassa.
Az öregúr humorosan veszi az egész dolgot.
Hiszen a kérdés úgyis csak az, hogy mikor lesz érdemesebb meghalnia: télen-e vagy nyáron?
Én azt hiszem, hogy nyáron.
Mert igazuk van az erdélyi atyafiaknak:
Mire való az Akadémiának az a nagy vagyon.
Mikor az őseink hajdan divat szerint katlanokba, üstökbe ásták el az ezüst, arany marhácskáikat, hát ezt még megtalálhatta valaki.
De amit az Akadémia falai közé elásnak, az ott marad örökké anélkül, hogy valaha lángot vetne.
Öreg bachant szótárok jelennek meg, almanachok, melyeket telenyomtatnak azzal, hogy a tagok mit dolgoztak, mert az, amit dolgoztak és kinyomattak, örökös-örökkön a padlásokon és pincékben fog heverni. Az almanachok volnának hivatva hirdetni az akadémikusokról, hogy ők csakugyan éltek: csakhogy az almanachok is pincékben és padlásokban fejezik be pályafutásukat.
Fordítanak összevissza mindenfelé gezemicét nem aszerint, hogy mit kellene, de aszerint, hogy milyen nyelveket tud a vő vagy a sógor! S lefordíttatják olyan nyelvre, hogy azt eleven magyar ember meg nem érti.
Primipilusokká megnőtt akadémikusok előszedegetik fiókjaikból diákkori penzumaikat, s azokat adják ki. Ha valamelyik közülök vagy annak a sógora komája lefordított találomra valamit, vagy eredetit írt, annak a kiadása legott égető szükséggé válik a hazai tudományosságra.
Oh, hazai tudományosság! Te a frázisok legkövérebbike! Mellyel már negyven éve csiklandozzák a nemzetet.
Egy ideig jól esett neki, de ma már nevet erre a csiklandozásra. Tudja ma már minden gyerek, hogy a »t. Akadémia« szó előtt az a t. betű minden egyebet inkább jelenthet, mint »tudományos«-t, s minden egyebet kevésbé, mint »tehetetlen«-t.
Szegény Széchenyi István! Ha hallanád, mikor a leveleid megvételéről van szó, hogy biggyesztik el szájukat az akadémikusok:
– Ejh, hát minek írt annyi levelet? Nincs pénzünk!
De hát mire van önöknek pénzük?
S nem elég, hogy az a pénz nem jut oda, amivel az Akadémia rendelkezik, ahova kellene eljutnia, hanem még az a pénz sem jut oda, amivel föltételesen rendelkezik, amit az örökhagyók határozott kikötéssel az irodalomnak, az írók ösztönzésére hagytak.
De törődnek is önök az írókkal! Kivált az elevenekkel nem; azok nem tudnak semmit. A halottakat elösmerik, mert azok nem kérnek semmit.
Gyűjtik élére a pénzt, de kinek ugyan?
Az ördögnek nőjön a fű, ha a bárányok már kivesznek!
Hol van az önök működésének hasznos nyoma?
Nem úgy volna-e minden önök nélkül is, ahogy van?
Mindegy, ha úgy tetszik, játsszék az Akadémia akár a börzén Széchenyi és a többi nagyszívű hazafiak szűk markokba került hagyatékával; megszokta már a sajtó, nem törődni vele és hűl, egyre hűl a közönség érdeklődése is, hideg közömbösséggé válva; mi sem bánnánk már más esetben, de az mégis szembetűnő, hogy még azokat a morzsákat is megvonja a magyar irodalomtól, amelyek elsősorban annak voltak hagyva.
Értjük a Péczely-díjat, mely kiadandó a két évi időtartamon belül írt legjobb drámának vagy tragédiának.
Pályázik rá két darab. A Dóczi »Utolsó szerelem«-e és Bartók »Kendi Margit«-ja. Mind a két darab olyan, hogy megérdemli a jutalmat. A bírálók maguk is elismerik, hogy irodalmi nívón áll mind a kettő.
De a díjat nem adják ki egyiknek sem.
– Hát miért? – kérdezné a közönség, ha kérdezné.
– Hát csak – felelnék a bírálók. Ők nem adják ki, ennélfogva ki nem adják.
Hanem ha a két darab közül nem tetszenék csak az egyik, de még az sem állana irodalmi nívón, és ha a másikat valami bennfentes ember írta volna, hát kiadnák a díjat annak a másiknak, amelyik nem tetszenék.
De nem kell ezen csodálkozni. Hiszen talán éppen csak azért tudósok ők, mert mindent úgy akarnak cselekedni, hogy azon nekünk nem tudósoknak okvetlenül megbotránkozni kellessék.
Merthogy legyen hát mégis valami különbség tudósok és tudatlanok között.
