A HÉT TÖRTÉNETE
A HÉT TÖRTÉNETE
[okt. 25.]
Sohasem voltam még én életemben ilyen nagy bőségben, írván ennek a hétnek a történetét. Nem az a nehéz dolog, mit kell megírni az eseményekből, hanem az, hogy mit nem kell megírni belőlük.
Ha harmóniába akarnék jönni az anyagommal, még nagyobb zavarba jutnék. Mert az egyik tárgyam éppen a konok »elhallgatás«, a másik tárgyam pedig a szertelen »beszélés«.
Amiből minden ember kitalálhatja (még ha nem rébuszfejtő is), hogy az egyiknek színhelye a rendőrség, a másiknak színhelye a képviselőház.
Lám, milyen igazságtalan volt, örökké piszkálni a rendőrséget (pedig olyan jámbor, hogy a légynek sem vét), gyámoltalan és élhetetlen – mondák –, semmit sem tud kisütni, s íme kisült mégis valami. Az, hogy nagyon is élelmes, sőt bebizonyult, hogy jó orra is van (nem csoda, hiszen elég orrot kap!), kisült, hogy ki bírja szagolni a bűnöket és bűnösöket, de hallgatni is tud… mert a hallgatás arany…
Ez a história folyik most a büntető törvényszék előtt, nagy mulatságára a tolvajoknak és gazembereknek, kik békén járnak-kelnek, s olvassák a vizsgálati tudósításokat a lapokból, beismerőleg mondogatván:
»Szegény rendőrség! Még ezt is ügyetlenül csinálták!«
Az elhallgatás művészete egyébiránt már régi karakterük, s hogy ezzel is felsülnek, szintén régi szokásuk. De hát ki tehet a fátum ellen?
Mintegy tíz év előtt, mikor az Ugron-Salacz párbaj volt, a rendőrség a párbaj színhelyén ott kapta az egyik szekundánst, ki hasztalan hányta-vetette magát, hogy képviselő, bekísérték, és vallatóra fogták.
– Ki volt a fele?
– De már azt nem mondhatom meg.
– Hát a többi segédek?
– Nem vallom ki – felelte a képviselő makacsul.
– Akkor tessék legalább az ellenfelet megnevezni.
– Jó – mondá a furfangos képviselő a vallató tisztviselő kezét hirtelen megragadva. – Megmondom, ki volt, ha az úr becsületszavát adja, hogy nem árulja el, kitől hallotta.
– Itt a kezem rá.
– Most tehát megmondom. Az ellenfél Szlávy József miniszterelnök volt!
A tisztviselő összerezzent.
– Köszönöm – hebegte. – De most már a képviselő úr adja becsületszavát, nem árulja el senkinek, hogy nekem megmondta.
Így lett a további rendőri kutatásnak örökre vége, amin maga a miniszterelnök (kinek eszében sem volt párbajozni) nevetett a legjobban, mikor megtudta.
De a most szőnyegen lévő »elhallgatás« nem olyan kedélyes természetű.
Mi lesz a vizsgálat eredménye, mennyi kloáka, mennyi szemét kerül még felülre, s mi lesz a befejezés, nem tudni.
Hanem legalább valószínű (a múltból következtetve a jelenre), hogy az történik majd, ami a Hamid pasa macskájával.
A Hamid pasa macskájával pedig az történt, hogy noha ő ette meg a tejfölt, nyugodtan szundikált a pasa kaftánjának ellógó szárnyán a dívánon, mikor jelentik, hogy tűz van.
A pasa szeretett volna felugrani, de akkor megzavarta volna a macska kényelmét, lerázván azt a palástról; minélfogva azt tette: egy ollót fogott, s legnyírta inkább a kaftán szárnyát, hogy a macska mégis a helyén maradhasson.
*
Utolját járja az ősz. S akik tehetik, élvezik a gyönyörűségeit. A király vadászatokat tart odahaza Gödöllőn, József főherceg szüretel, a sportsmaneket az őszi lóversenyek tartják lázban. No meg az új javaslat a főrendiház reformjáról. (Elég ravaszul van kieszelve, csakhogy kevés bajt hárít el, sok előítéletet sért meg.)
Jobb bent lenni, mint kint. A sétányokon a fák lombmegfogyott gallyai fázékonyan verődnek össze a csipős szélben, a természet kezd egyforma szürkévé átváltozni, csak az orrok pirosodnak reggelenként.
Egyéb minden elvirított. Virágok nincsenek már – csak a Horvát Boldizsár beszédében.
S ezzel eljutottunk a képviselőházig, ahol most naponként ott leng a nemzeti zászló nemzeti címerével, s ott lóg a fekete táblácska: »A jegyek mind elfogytak«.
A felirati vita folydogál odabent, bízvást úgy képzelhetni, mint egy tengert, amelybe beleönti minden folyam, patak a maga vizét: bűzhödt mocsáros az egyiké, zöldes giliszta-szín a másiké, sörényes habokban hömpölyög hatalmasan a harmadiké, de hát a legvégén valamennyi együttvéve mégiscsak egy víz, mely a hajót viszi… amerre viszi.
Persze, csak forma, hogy melyik feliratot küldik fel, tudja azt már mindenki, melyiket, meg aztán alapjában mindegy, akármelyiket. Úgy sem olvassa azt el a király (én legalább nem olvasnám el, ha király volnék), hanem a felirati vita mégis érdekes azért, mert ezek a »bemutató előadások«.
Itt tűnik ki, mekkora észbeli erővel rendelkeznek a pártok. Az új képviselők közül a bátrabbak odaállnak ilyenkor a mérték alá.
…Hanem bizony nem sok eső esett, ahol ezek nőttek!
Magoknak az új képviselőknek is ez a legérdekesebb időszak: a »mézeshetek«.
Minden az újdonság ingerével hat rájok. A tanácsterem levegője (fülledt, fojtó, de azért mégis édes), a folyosók vidám zsongása, a bizalmas »pertu« a nagyokkal, kivált amikor megkérdik: »hogy is hívnak téged, kedves barátom?«
Sőt az »első napidíj« fölvétele is most van.
Az első napidíj! Hát nem költői tárgy ez? Olyan, mint a hölgyeknél az »első hosszú ruha«.
Igaz, hogy csak sovány kamatja az alkotmányos költségeknek (mert roppant megdrágult a közbizalom), dehát mégis pénz, mégis valami, aztán az eszét honorálják vele, noha tulajdonképpen csak ülnie kell érte.
A napidíjakat nemcsak azért nem szabad eltörölni, hogy úgy ne járjanak képviselőink, mint az olasz követek, akiknek csak ingyen vasúti jegyeik vannak: minélfogva azzal takaróznak, amijük van; azaz olyan szegény emberek is akadnak köztük, hogy estéről estére fölülnek a vasútra, s vitetik magukat reggelig, hogy a kupéban alhassanak, mert épp szállást nem bírnak fizetni. A napidíjak arra is jók még, hogy neveljék az emberek önérzetét, s sarkallják azok fejében valami tevékenységre is.
A napidíjak legalább bizonyos egyformaságot hoznak a pártok közé, mert egyebekben aztán roppant a különbség.
A mamelukok jobban szeretik Tiszát, mint ahogy kellene.
A függetlenségiek úgy gyűlölik, mint ahogy nem kellene.
Az egyesült ellenzékiek önmagukat szeretik jobban, mint kellene.
Az antiszemiták pedig a zsidóra agyarkodnak erősebben, mint ahogy illik.
Ez a helyzet szignatúrája.
Mondjuk ennélfogva, hogy a hét története is.
