A MI FEJEDELMÜNK ÉS ÖVÉI
A MI FEJEDELMÜNK ÉS ÖVÉI
Sohasem volt még nekem ily könnyű témám.
Jókairól írni, azt ösmertetni, aki mindenkinek a legkedveltebb ismerőse, kinek minden lépésén, minden szaván a közfigyelem csügg.
Nem is töröm a fejem, mit írjak. – Akármit! Szívesen elolvassák újra meg újra, ha Jókairól szól.
Mert nemcsak az van vele, aki őt olvassa, hanem az is, aki felőle olvas. És ki ne szeretne vele lenni?
Egy ember, kivel nem lehet betelni. Olyan mindennapra való, mint a kenyér, és mégis olyan ritka, mint a száz esztendős áloé virága. Csakhogy ami a virágok életében száz esztendő, az az embereknél legalább ezer esztendő.
Azon kellene kezdenem, született ekkor és ekkor, s úgy a többit, de nekem merőben fölöslegesnek látszik az efféle. Úgy tetszik különben is, mintha mindég élt volna. Mintha sok századok óta álmodná azt a tömérdek regét, mely a tollából csurog.
Ki kérdezi: mikor lett a patak? Hát itt volt mindég, itt folydogált, és itt fog folydogálni örökké, s a dűlőt, völgyet, melyet mint ezüst-paszománt szel végig, lehetetlen elképzelni nélküle, hiszen az egész határnak a neve is: »patakon innen, patakon túl«.
Jókai mezsgye a magyar irodalomban. »Jókai előtt és Jókai után«, így lesz jelölve a széppróza. A mi közönségünk egy írónak is kevés, de ő tíz író helyett írt annak, soha nem lankadva, örökös jókedvvel. Tessék végignézni, mekkora sor a »Hétköznapok«-tól a »Lőcsei fehér asszony«-ig! Körülbelül negyven esztendő esik a két könyv közé, s körülbelől harmadfélszáz kötet könyv esik a negyven esztendő közé.
Ezekben a könyvekben van az ő lelke lerajzolva, amint századokra mosolyog előre és vissza. Igen, visszafelé is. Mert a Jókai művei nemcsak a jelennek nagy élvezet és a jövőnek dús örökség, hanem a múltra is fénylő sugár. Atyáinkat csillogó mezben, nagy virtusokkal, anyáinkat szelíd dicsfényben költögeti fel szellemidéző tolla.
Amihez a történelemből hozzányúl, azt mind arannyá változtatja. Igen, de a valóság hol marad, kiáltanak fel a kritikusok.
A valóság a párna: más nagy írók a fejük alá teszik, s azon álmodnak – Jókai ellenben legyűri a lába alá.
Meglehet így van; de miért nem tudnak belenyugodni abba, hogy az akácfa fehér virágokat hozzon, hogy a körtefa körtét teremjen és ne barackot, vagy olyasféle gyümölcsöt, ami nekik volna inyükre?
Jókait úgy kell venni, amint van. Mintha a bölcsőnkbeli népmesék folytatódnának, ha őt olvassuk, szemhéjunk leragad, akárcsak mézzel lenne bekenve, képzeletünk elfárad, de azért lihegve, kimerülten is, ellenállhatatlanul futnak utána a hímes szálnak, mely visz, visz csodálatos mezőkön át, balzsamos illatú erdők között, láb nem taposta tájakon, nem is tudjuk, nem is gondolkozunk már fölötte, hogy merre.
Jókait olvasni több mint gyönyörűség. Az már kéj.
Míg kezünkben van könyve, teljesen varázsa alatt állunk: mintha nem is igaz dolgokat idomítana át mesékké, hanem meséket tenne egészen igazakká. Hősei úgy élnek, úgy cselekszenek, és úgy járnak, ahogy azt mi szeretnők. Jókai lelke a mi lelkünk, s az ő lelke mindazzal felruházza őket, amit számukra a mi lelkünk kíván.
És nem kérdezi meg az esztétikától: nem akar-e valamit vagy elvenni abból, vagy hozzáadni?
Talán minek is? Nagyobb potentát az ő tanácsadója: a géniusz.
Rendkívül szerencsés. Oly nagy és állandó hatást nemzetére, mint ő, író életében még nem gyakorolt. Negyven év óta népszerű. De milyen népszerű! Ami fényt, zománcot ő rak rá hőseire regényeiben, azt a közönség mind visszarakja őrá regényeiért.
Honfitársai fogalmában már életében óriás alak, ki kiemelkedik ebből az emberöltőből. Szinte kételkedni késztet e mesés nimbusz, ha vajon csakugyan él-e. Így elevenen úgyszólván nem valószínű. Éppen, mint emberei. Sokkal jobban beillenék egy mítoszba.
Künn a vidéken, a csöndes falusi házak ereszei alatt egész regekör képződik felőle. Ki-ki másformának képzeli őt, de mind a csodálat és szeretet színeiben. Bent azon körökben, ahol él, hódolat környékezi és tömjén. Egész csoda, hogy meg bírt maradni egyszerűnek, természetesnek, s csak nagy ritkán érzik ki modorából némi pátosz, de az is illik neki. A külföld elismeréssel adózik tehetségének. Neve ismerősen csendül túl a tengereken is. De szeretni, mégiscsak legjobban szeretik itthon.
Itt még az ellenségei is bálványozzák. Ellenségei Jókainak? Kérdezné csodálkozva valamely idegen. Hát a fülemülének is lehetnek ellenségei?
– Oh, oh, uram – felelném –, hát tudja kérem, az a bolondos politika. Jobboldal – Baloldal. Én istenem, valamelyik oldalon csak lennie kell neki is. Márpedig akit az ember nagyon szeret, attól azt kívánná, hogy az az ő pártján legyen.
Innen a gáncs, mely imitt-amott felüti fejét a politikus ellen, s ugyanebből a nagy mindenbe beleavatkozni akaró szeretetből erednek a közönségben azok a különféle megjegyzések is, melyek irodalmi működésére vonatkoznak:
– Mohón termel, jobban kellene átgondolnia regényei meséjét – hallik a panasz némely helyütt (alkalmasint a »Budapesti Szemle« nyomán). – Haragszom Jókaira: minek ír annyit!
– Kár, hogy fel nem hagy a politikával – hangzik ismét egy másik oldalról. – Miért nem ír többet?
…Hát tessék már most ezeknek eleget tenni!
Ami a politikai nézeteit panaszló csipkelődéseket illeti, azok felette jellemzők, mert inkább magáért Jókaiért fakadnak, mintsem más indokból.
– Sokkal népszerűbb lenne – úgy mondják –, ha a szélsőbalhoz tartoznék. (Csak éppen azért a szemrehányás, hogy miért nem még népszerűbb. Egy piedesztált sem találnak elég magasnak az ő számára.)
– Nagyobb lenne – hajtják mások –, ha egyáltalán nem avatkoznék a politikába, amelyhez nem ért. (Az én jó magyarom azt kívánná, hogy az ő kedvence ezen a téren is legalább Bismarckkal vetekedjék.)
Hiába aztán erre az ellenvetések: »Ugyan, ugyan, jó emberek, mit kívántok ti Jókaitól? Hát az a hála, amért negyven év óta mesélget nektek, hogy még azt a képviselői széket is feszegetitek alatta. Olyan politikus csak ő is megvan talán, mint Prileszky Tádé. És Prileszky Tádéról mégsem mondjátok soha: “minek van ott, ha nem ért a politikához?”«
A lojalitását nézik még igazán féltékeny szemmel: »Elveszti a nimbuszát, ha az udvarhoz jár«, kiáltanak fel aggodalommal.
Nono, lassan ezzel az okoskodással is! Mert a nimbusz nemcsak alól nő. Ha veszt lent, nyer fent. S a magyar irodalomra bizony ráfér a magasból is egy kis sugár, amit ő ott annak szerez. (Annál is inkább, mert alulról ugyancsak vékonyan jön a meleg.)
Így szidják Jókait, ekképp zsörtölődnek, duzzognak, de csak próbálná más bántani, majd lenne annak nemulass.
Érdemes följegyezni adaléknak, hogy egyszer a Szederkényi Nándor, függetlenségi képviselő választói más függetlenségi képviselőt választván, az »Egyetértés«-ben huszonkét okot soroltak fel, miért nem választották meg Szederkényit.
Az egyik ok az volt, »mert cikkeiben nagyon támadta Jókai Mórt«.
A nyilatkozók egytől egyik függetlenségiek voltak még akkor, s Jókai Mór mameluk volt már akkor. Ők bizonyosan szidták is odahaza maguk közt, de más embertől nagyon a szívükre vették.
Valamint Jókai előtt sohasem volt író ennyire kedvelt, úgy Jókai után sem lesz többé – még ha születne is valamikor – egy másik Jókai.
Az írókra egyszer járt jó idő Magyarországon.
Az isten ne adja azt a jó időt soha vissza! Mikor a haza a ravatalon feküdt, akkor a könyvek holt betűiből ragyogott ki annak a képe elevenen. Még az is megtörtént, hogy egy jámbor kalendárium címlapját megzenésítették, s országszerte éneklék bús hazafiak:
Müller Gyula Nagy Naptára
Szerkesztette Fribeisz István stb.
Szerkesztette Fribeisz István stb.
A hazafias dalok el voltak tiltva. Fogták hát magukat, eldúdolták a naptár külső lapjának a döcögős szövegét olyan keservesen, olyan szomorúan, valamennyi tiltott nóta kizokogott abból…
Nem volt már a haza… mint mondom – sehol, csak a könyvekben. Hát oda is elmentek utána a magyarok, pedig beh’ terhes út az nekik! Az irodalom igazán olyan, mintha hűn követő árnyéka volna a hazának. Délben a legkisebb, este a legnagyobb.
Ebben a nagy árnyékban tűnt elő a Jókai alakja, ekkor lett naggyá, innen volt csak lehetséges megvetni mesés népszerűségének alapját, mely azóta hol megfogy, hol megnövekszik, de amikor legjobban megfogy, még akkor is, Kossuthot kivéve, ő a legnépszerűbb magyar ember, ki diadalkapuk közt utazhat keresztül-kasul két magyarul beszélő országon, mint egy fejedelem.
(Nem is hiányzik neki semmije, hogy annak érezze magát köztünk, csak legfeljebb a civillista.)
Politikába 1861-ben keveredett, Siklós választá meg követének, s azóta folyton képviselő, és folyton egy párton van. Az igaz, hogy a párt meg már más párton van.
A fúziót egyébiránt maga humorizálta ki egyszer a képviselőházi folyosón a legtalálóbban;
– Úgy jártunk, mint a kálvinista és a katolikus ember, akik egymást térítgették, mindenik bölcs érvekkel igyekezve a másikat felekezetének megnyerni, hogy valahára egy hiten lehessenek. Egy nap végre beállít a katolikus ember a kálvinistához e szavakkal: »most hát egy akol vagyunk, meggyőztél vallásod tanairól, áttértem kálvinistának«. Mire elszomorodik a kálvinista ember: »Sajnálom barátom – úgymond –, mert te is addig kapacitáltál, hogy én meg katolikusnak tértem át«.
A Deák-pártból lett ellenzék, Jókaiékból lett kormánypárt. Jókai folyton kiváló szerepet játszik pártjában, nagy, majdnem túlságos ragaszkodással viseltetvén Tisza Kálmánhoz, ami különben, hiába vetik szemére, nem bűne, mert Tisza politikája lehet jó vagy rossz, de annyi kétségkívül áll, hogy ő parlamentünknek Deák óta nemcsak határozottan legkimagaslóbb, de egyik legnemesebb alakja is.
Idealizmusát mindig otthon hagyja az íróasztalán, beszédéből meglátszik ugyan, hogy poéta, de fölséges humorát, játszi, fülbemászó érvelését az úgynevezett praktikus politika szolgálatába ereszti bizonyos elégikus heroizmussal:
– Fiatal koromban csináltam már én is forradalmat. Tudom, mi az. Megöregedtem, megokosodtam. Most sokkal jobban szeretnék, ha tudnék, jó fináncokat csinálni az országnak. Mert a forradalomnál még azokra is nagyobb szükség van.
Egy-egy fontosabb és népszerűtlenebb javaslatnál gyakran mondat vele pártja beszédet, melynek célja – ami a sáfrányé a levesben – tetszetősebb színt adni neki.
Gyönyörű hangorganuma van; az ember váltig azon töpreng, amíg hallgatja: beszédei-e olyan nagyon szépek, vagy csak nagyon szépen vannak elmondva? A hatáshoz méltón járulnak kellemes gesztusai, a hangsúlyozás művészetének minden griffje – és még valami.
Ez a valami a legfontosabb.
Énvelem történt, egyszer olyan cikket írtam, amelyik megtetszett valakinek, a valaki meg akart velem ösmerkedni ennek következtében, de amint legelőször lát, önkéntelenül felkiált csodálkozva:
– Ön írta azt a cikket – és ezzel a termettel!
A cikkem jó volt, de a termetem rossz volt neki, pedig se púpos, se görbe nem vagyok. Viszont vannak írók, akiknek a termetük jó, de a cikkök rossz. Ki tudja, a két eset közül melyik az előnyösebb?
Hanem az bizonyos, hogy az aztán sokat ér, mert nagy ritkaság, ahol a cikk is jó, meg a termet is jó.
Kivált áll ez a szónokokra nézve. Mert az író legalább külön mehet a könyvétől, de az orátornak oda kell vinni a saját fejét, meg a többi tartozékokat, ahol beszél. S nagy segítség ekkor az összhang a külső és belső között, ha arc nem diszgusztál a szép beszéd közben, mintha untalan kiáltaná: »Ugyan mit tapsoltok a léleknek, nézzétek, milyen idomtalan odúban lakik!«
Jókai úgy néz ki, hogyha például egy szépészeti bizottság (szinte látom élén Pulszky Ferencet és Lipthay Bélát) fejet s alakot akarna keresni számára, őhozzá méltót és illőt, bejárván az egész országot, bizonyosan ismét az övét választaná. (Hacsak Pulszky rá nem oktrojálná a magáét.) Jókaira az is ráösmerhet, aki arcképét sem látta, de műveit átérezte: »Ez ő, úgy csak ő nézhet ki«. Melankólia a kék szemekben, domború, tiszta homlok a felhőnek egy odavetett árnyával, szelíd mosoly az ajkak körül… a nevető és a borongó múzsák csókja.
Ami aztán a poétából megmarad, az egy tökéletes magyar ember, felvidéki dzsentri jellegű. Tömött gesztenyeszín bajusz, melyet diskurzus közben meg-megsodor, körszakálla már inkább ritkább, hajáról pedig nem szólok, mert azt gyakran szokta változtatni, termete hamarább magas, mint közepes, magatartása úrias és könnyed, járása, hatvan éve dacára, fiatalosan ruganyos, egész lénye nyájas és megnyerő. Keresetlenül öltözködik, de mégsem hanyagon: barna felöltőt s többnyire tarka inget visel, mely szögletes, időbarnított nyakát majdnem egészen szabadon hagyja. A nyakkendőjébe egy karneol kutyafej van beszúrva.
Társalgásában kedélyessége gazdagon bugyog, sziporkázó ötletei valóságos tűzijáték, a fiatalabbakat »te«-nek szólítja, közlékeny, bizalmas és jószívű sokszor a saját rovására.
Negyven év óta magasban lenni, és mindég csak kellemes, de sohasem ártalmas oldalról látni az embereket, benne egészen eltompította amaz érzést, mely erősen kétfelé választja az embereket, olyanokra, akikhez ragaszkodni és olyanokra, akiket gyűlölni kell. Különbséget ő is tesz kétségkívül, de elenyészően kisebbet, jelentéktelenebbet. Sokan felróják neki, pedig ez csak a természet rendje. A legmagasabb tölgy fejéig föl nem kúszhat sem a folyóka, hogy átölelje, sem a cserje fel nem nőhet annyira, hogy eltakarja. Neki hát mind egyforma növény az ott alant…
De saját nagyságáról, gyakorta tűnik fel úgy, mintha tudomása sem lenne. Nem büszke nagy sikereire, ellenkezőleg bús megadással látszik viselni a dicsőség terheit. Az alaphang legalább mindig panaszos. Még ha kicsillan is önérzete néhanapján, olyan művészies szerény formába tudja azt öltöztetni, hogy alig lehet ráösmerni.
Mikor Gyulai Pál azzal ijeszgeti: »Belekerülsz Móric a “Romhányi”-ba« – szelíden feleli a legepésebb kritikusának: »Nem bánom én azt, most már legalább megtudja az utókor, hogy én is éltem«.
Még jellemzőbb, amint egyszer ő maga beszéli el egy Vág vidéki kirándulása után.
– Volt a társaságunkban egy öregúr. Bemutatnak neki: Jókai Mór. – Jókai Mór! – dünnyögi – beh, ismerős név valahonnan. Megálljunk csak! Ejnye, hol is, hol is? Ahá, hopp! Tudom már! Nem öcsémuram volt az, aki ezelőtt harmincöt évvel olyan szépen szavalta a komáromi examenen ezt a verset: »Tekintetes karok és rendek«? – De bizony én voltam – feleltem megörülve a nagy memoriájú aggastyánnak, aki sohasem hallotta azóta a nevemet.
Önérzete igen kedélyes alakban nyilvánul, de nem kisebb dózisban, mint Petőfinél és más nagy szellemeknél. Jókai érzi ez igénytelen epizód elmondásánál, ki ő, tudja, hogy nevét nem ösmeri Magyarországon anekdota-anyag. S ő maga meri azzá gyúrni. De más nem is tudná olyan kedvesen.
Azonban, hogy őt privát diskurzusa közben háborgassuk, vagy a Ház folyósóin őgyelegjünk, hol úgyis lehetetlen hozzáférni, mert majd őt kapja karon valaki, majd ő valakit, hogy a tanácsteremben ügyeljünk rá, amint Szontagh Pál és Wahrmann környékén könyököl, közel Hegedüs Sándorhoz, vagy korrektúrát csinálva regénye kefelevonatából, vagy elmerengve, s esetleg egy-egy pajkos ötlet fogantatásánál elmosolyodva, mert az ősz paróka alatt is bőven termeli, ahelyett sokkal érdekesebb lesz őt otthon találni az íróasztalánál a dolgozószobájában.
Ki ne volna kiváncsi, miképp dolgozik a legnagyobb magyar író?
Korán reggel kel, mert korán este fekszik le, nincs rá eset, hogy este kilenc órán túl ébren maradjon. Dolgozószobájában van egy tágas, öreg szekrény, teliden-tele az ő könyveivel, azoknak magyar, német, angol, francia kiadásával. Egy egész bibliotéka.
Az íróasztalon előtte kinyitva fekszik egy piciny, de vaskos »Notes-könyv«.
Senki sem gondolná, hogy ez az egy kopott könyvecske szülte azt a többit valamennyit! És hogy még ki tudja, hánnyal terhes! Megérdemli az »aranykönyv« nevet.
Ebbe szokta ti. feljegyezni Jókai apró betűkkel az ő regénytárgyait, amiket kikombinál, vagy amiket kap és átidomít. Az egész mesének ott a váza, még az egyes fejezetek is. Innen van aztán, hogy noha folytatásokban írja műveit napról napra, amennyi a lap számára kell, mégsem olyan laza szerkezetűek, mint a tárcaregények szoktak lenni. A legkuszáltabb szálak is kombinatíve érnek össze.
Pedig, mondom, annyira szakadozottan írja a részleteket, hogy mikor a »Hon«-ban valamely nagyérdekű közlemény miatt meg nem jelent egyszer-másszor a délben elküldött »folytatás«, másnap reggel Jókai elment a redakcióba panaszkodni:
– Hát mért nem közöltétek a regényemet? Most már ez a napom elveszett, nem dolgozhattam, nem tudom, hol szakítottam félbe.
A már megjelent részletek előtte feküsznek, s azokban gyakran lapoz, mialatt gömbölyű, vékonyan fonott betűit gyorsan veti a finom miniszter papiros-lapokra lilaszín tintával. Más papiroson és más tintával sohasem ír. – »Megpróbáltam egypárszor más tintával – állítja –, de nem jönnek gondolataim.«
Természetesen tökéletesebb szerkezetűek lennének művei, ha átcsiszolva, összeegyengetve csak akkor látnának napvilágot, midőn egészen készen vannak, de a lapszusoktól úgyis megmenti Jókait roppant leleményessége. Ha elhibázta is a mesét, mely kidolgozás közben úgy alakult, hogy az előre kitervelt folytatás és vég most már lehetetlenné vált, könnyen segít magán, új folytatást s új befejezést gondol ki hozzá sebtiben.
Mikor a »Poklokon keresztül« című regény írásához készült, oly gyorsan kellett megírni az első közleményt a »Regényvilág«-ba, hogy nem lett volna idő a szöveg elolvasása után vágatni hozzá képeket, kép és szöveg egyszerre készült. Jókai elhívatta a piktort, s megmagyarázta neki, mit rajzoljon.
Lepingáltatott pedig egy búcsújelenetet. Rajzolják le, amint Lebée László lovag a Szentföldre indul s búcsúzik a nejétől, az egész háza népétől.
A kellő napra megvolt a szövegből az első közlemény, s a kép is elkészült, csak a nyomdába kellett beadni.
Könnyes szemeiket törlik az otthon maradt cselédek a képen, csak a kutya ugrándozik vigan, páncélba öltözött gazdája körül. Lebée meg egy utolsó istenhozzádot int az előtérben álló nejének, a délceg, szende Mártának, ki karján egy mosolygó kisbabát tart.
Hanem iszen éppen ez a baj, mert Lebée László uram a szöveg szerint azért megy a Szentföldre vezekleni, hogy a neje magtalan, hogy adjon neki az isten egy magzatot, akibe öröme teljék mindkettőjüknek.
Nagy lett az ijedelem, hogy most mit kell csinálni, a kiadó kétségbeesett, mert a képet lehetetlenség volt kihagyni, de bennhagyni is lehetetlenség volt.
– No, majd megigazítom én azt a képet – mondá Jókai mosolyogva, fogta a szöveget, s hirtelen közbeszúrta ezt a mondatot:
»A szegény úrasszony (ti. Lebée Lászlóné) azzal áltatta a szívét, hogy ha valami várbeli asszonyának volt gyermeke, azt vette a karjára, hogy legyen, akit gyügyögtessen, akinek a gagyogását hallja.«
Ezzel persze egyszerre hajszálig hű illusztráció lett az elhibázott kép.
Akiben ennyi az invenció, az bátran írhat regényt darabokban, egyszerre kettőt-hármat anélkül, hogy a szövevényből ki ne tudna bontakozni. Ha csinál is plánumot, nem sokat törődik vele: mert aki röpülni tud a levegőben, mire valók annak a mesterségesen épített hidak és átjárók?
»Írok, mert nekem az írás gyönyörűség!« – szokta mondani.
Nos akkor hát ő igazán nem panaszkodhat, kivette a maga részét a gyönyörűségből. Egyetlen év sem múlik el, hogy három-négy kötetet ne írjon.
És mi magyarok meg vagyunk szokva számba venni minden ősz végén: mennyi aranyat vertek Körmöcön, mennyi búza termett a Bánságban és mennyi könyvet írt az idén Jókai?
Az aranyat elviszi a német, a búzát megveszi a zsidó, de a könyvek örökkön-örökké megmaradnak (legtöbb közülük a könyvárusok polcán), s hirdetni fogják a magyar szellem erejét és a magyar nyelv édességét.
*
Befejezem, talán máris hosszasan mesélgetek Jókairól, de elfolytatnám akár egy köteten át, mert nekem is gyönyörűség róla írnom és nem munka. Az ő könyveiből mint gyermekifjú tanultam a hazát véle együtt szeretni, s lehetne ő külön táborban, külön párton ellenfelem, ezt a két úgy összenőtt érzést ki nem irtja belőlem semmi: hacsak a haza nem lesz valaha Jókai ellen, vagy ha Jókai nem lesz a haza ellen. Amire pedig azt sem kell mondani: »quod deus avertat«, mert az úgyis lehetetlenség.
Tudom, hogy nálunk, hol majd mindenki azért fog tollat (mióta ezek a cudar éles és hegyes vaspennák divatba jöttek), hogy leszúrjon vele valakit, megszólják az embert, ha a rokonszenv elragadja.
Magamnak is úgy tetszik, hogy jobban szeretem Jókait, mint ahogy kellene, de ezt csak azok fogják rossz néven venni, akik őt mindég úgy bírálják, mint ahogy nem kellene.
*
Ui. Úgy látom utólagosan, hogy a kép itt is el van hibázva, mert tartalmasabb, mint a szöveg, rajta lévén nemcsak Jókai, de az övéi is.
Jókai azt írja egy helyütt: »Mire megvénül az ember, csak egy jó barátja marad: a felesége«.
Véletlen-e, – vagy ha a házasságok csakugyan az égben köttetnek – ott kicsinált dolog-e, hogy aki legszebben ír magyarul, az kapja feleségül azt, aki legszebben beszél magyarul.
A sors a Dunába hord vizet. Akinek az a nagy titulusa van: »Laborfalvi Róza«, éppen annak jut a másik nagy titulus: »Jókai felesége«.
És a páratlan művésznő tudott lenni Laborfalvi Róza is, Jókainé is, bevégezte amazt teljes dicsőséggel, s betölti emezt nemes női virtusokkal.
Két életrajzot kellene róla írni, nem egyet. Az egyik tele lenne diadalokkal, ragyogással, a másik tele lenne a házi tűzhely szelíd fényével.
Még egy harmadik alak is van a képen. Egy kedves, szende leányarc.
Hát az ki?
Jókai műveiben merész, fantasztikus illusztrációk alatt gyakran láthatni ezt az egyszerű nevet: »Róza«.
A nagy költőnek leánya az.
A múzsák, akik náluk ki s be járnak, neki is adtak egy tündérvesszőt: az ónt.
