ASSZONYMOZGALMAK
ASSZONYMOZGALMAK
Két évtizede múlt már el annak, ahogy Madách Imre székfoglalót tartott az Akadémiában, melybe beleszőtte azt a keserű szemrehányást is, hogy a magyar nők még eddig semmit sem vittek ki. Általában igen epésen nyilatkozott a nőkről. Amit éppen tőle bizony nem lehet rossz néven venni.
Nem is vette rossz néven senki, csak egy lelkes rokona, Veres Pálné, de az is talán azért, mert találó volt a vád. A magyar asszonyok valóban semmit sem csináltak. Kétszáz esztendő óta nem bírtak egyébbel előállni, ha dicsekedni akartak, mint a derék vitézlő Zrínyi Ilonával. De az is csak azért kitündöklő asszony, mert majdnem férfi.
Addig-addig forgatta elméjében a Madách kifakadását, hogy mintegy önkéntelenül leült az asztalhoz, s egy felhívást fogalmazott meg Magyarország hölgyeihez, sorakozzanak és alapítsanak egy felsőbb női tanodát az ország szívében, hogy hazája nyelvén is nyerhessen magasabb kiképeztetést a magyar leány.
Megvolt a felhívás, le is tisztázta, de már most azt ki is kellene nyomatni valami tekintélyes lapban, hogy foganatja legyen.
Elvitte a »Pesti Napló« szerkesztőségébe. Félénken kopogtatott be abba a misztikus helyiségbe, ahol a közvélemény készül. Az öreg Királyi Pál szerkesztette még akkor a lapot. Igenis az öreg Királyi Pál, mert úgy rémlik nekünk, hogy ő sohasem lehetett fiatal…
Átvette, végigolvasta, és összeráncolta a homlokát:
– Asszony-újságba való dolog ez – mondá. – Tessék elvinni valami divatlaphoz!
Semmi sem hűthette volna le Veres Pálnét jobban. Szótalanul ment ki a szerkesztőségből, s csak odakünnt mert sóhajtani egyet.
Megállt egy percre a lépcsőn habozva, mitévő legyen. Divatlapban az ilyesminek vajmi kevés foganatja lehet. Ejh, legjobb lesz talán abbahagyni az egészet.
E pillanatban léptek csoszogása zavarja fel tűnődéséből, egy fiatalember megy el mellette, s udvariasan kérdi:
– Talán a »Hon« szerkesztőségét méltóztatik keresni?
– Én? Igen, valóban… – felelé kissé zavarral –, a »Hon«-t keresem.
– Erre tessék, kérem… éppen ez az ajtó az. Jókai maga is ott bent van.
Benyitott a »Hon«-hoz, s odanyújtá Jókainak a kéziratot, kérve, hogy azt közölje a »Hon«-ban.
– Nagyon szívesen – felelte Jókai, a kéziratot egy fiókba csúsztatva.
– Nem tetszik talán átolvasni előbb?… – kérdé megütődve.
– Nem. Én a lapot a magam mulatságára szerkesztem, s ha előtte való nap olvasnám, mi volna a reggelim mellé?
A cikk hát ott volt a fiókban, de ott is maradt. Nézte reggelenkint a lapot, de csak nem volt benne, elmúltak hetek, hónapok, sok mindenféle hírt és cikket szültek a napok, de ez az egy nem bírt kibontakozni a homályból.
Veres Pálné elhatározta, hogy még egyszer utoljára kísérletet tesz, megsürgeti a felhívást.
Dienest találta a szerkesztőségben.
– Kérem, nekem Jókai úr megígérte, hogy a cikkem megjelenik, és nem jelent meg. Mi oka lehet annak?
– Milyen cikk az?
– Egy felhívás az asszonyokhoz.
– Nem tudom, hol van…
– Jókai úr ott, amabba a fiókba tette ezelőtt egy fél esztendővel.
– Akkor most is ott van.
– Hát már most mit csináljunk?
– Szívesen kiadom mindjárt reggel, ha megtalálom a fiók kulcsát. Ma úgyis kézirat-szűkében vagyunk.
Kereste mindenütt az iratok közt a tömérdek limlomban, és megtalálta. Ha meg nem találta volna, talán mai napig is ott volna becsukva a »Hon« (most már a »Nemzet«) fiókjában a – nőképző egylet.
Megjelent a cikk másnap, s nagy hullámokat vert fel. Éppen uborkaszezon volt, és a fejedelmek csendesen pipázgattak egész Európában. A sajtó tehát felkarolta az eszmét melegen pártolólag, s Veres Pálnét felbátorította, hogy egy konferenciát híjon össze a »Tigris«-be.
Érdekes volna ezt a konferenciát körülményesen leírni. Mintegy tizenöt hölgy jelent meg, többnyire előkelőek.
Veres Pálné felállott és előadta az eszméjét.
– Ez hát valami asszony-egyetem akarna lenne! – kiáltott közbe gúnyosan egyik az asszonyságok közül.
– Minek már az erre a rövid időre! – jegyzé meg epésen egy ősz hajú anyóka.
De a lelkes gróf Teleki Sándorné és Odescalchy hercegné megfordították helyeslő szavaikkal a hangulatot. A nőképző egylet alapítása határozatba ment, s ott nyomban megválasztották Veres Pálnét elnöknek, Teleki grófnőt alelnöknek.
A grófné eleinte vonakodott. Neki nagyon sok dolga van, nem ér rá.
– Teleki József rokonának kell idejének lenni, ha a közügy kívánja.
– Igaz – mondá a grófné lelkesülten.
Elfogadta aztán szó nélkül az alelnökséget, viszi buzgalommal egész a mai napig, s megélte elnöktársával áldásos működésüknek dicsőséges eredményét.
A nemes egylet ma már egy egész generációt nevelt fel derék lelkes honleányokká, s azok közt a Dienes leányait is, aki pedig akkor elég ímmel-ámmal kereste azt a fiókkulcsot.
