A HÉT TÖRTÉNETE
A HÉT TÖRTÉNETE
[nov. 22.]
Mikor a politika alszik, az irodalom és a művészetek kezdenek éledezni.
Igaz, hogy a delegáció tart még, de annak a lefolyása olyan egyforma kaptafára van szabva minden évben, hogy senki sem érdeklődik a végeredmény iránt. Úgyis csak fizetés az mindig.
A delegációnak úgyszólván nincs is története; az a pezsgő élet, mely a képviselőházban van, itt merőben hiányzik. Egypár voksolás és egypár ebédelés – ez az egész. A hangulat oly nyomott, mintha mindenkit a lelkiismeret bántana.
Hírek, ötletek, kombinációk, tréfák itt nem teremnek. Olyan szomorú dolog ez egészen, mint a temetés.
De más tekintetben szinte jól esik megpihenni az örökös politizálás után. A közönség érdeklődik, lassan-lassan átfordul más okosabb, gyümölcsösebb dolgok felé.
Még egy darabig el-elrágódnak a szétszéledt képviselőház utolsó témáin. Megy-e Szilágyi Dezső miniszternek vagy nem?
– Nem megy – beszéli az egyik fél –, nem tagadhatja meg magát. Mi lenne őbelőle a múltja nélkül? És mi lenne Tiszából Szilágyi támadásai nélkül?
– Megy – kombinálgatja a másik fél –, mert nagyon hallgat. Hallgatott, mikor a fölirati javaslatot tárgyalták, hallgatott most a delegációban, s nem volt ott, mikor az egyesült ellenzék a bankettjét tartotta. Az már csak jelent valamit, kérem, ha Szilágyi Dezső sem nem beszél, sem nem eszik.
Ennek a találgatását is megunják, s jön helyébe a műtárlat és az új irodalmi termékek.
A festők talán még egy évben sem rukkoltak ki olyan fényesen, mint az idén. Munkácsy Mihály dicsősége rengeteg embert csábít a festőművészetre. Van az újabbak közt olyan talentum, aki vinni fogja valamire; van olyan is, aki máris bevégzett művész, mint Mészöly és Spányi, e két költői lelkű festő; a kiválóbb tehetségűek közt Paczkát, Fesztyt, Templet, Greguss Imrét, Mannheimert kell említeni legelöl. De van aztán sok féltehetség is, akiknek jobb lenne a fele úton elmaradni. S ez talán úgy is lenne, ha részrehajthatlan, tárgyilagos kritikánk volna. De a sajtóban senki sem törődik komolyan a festészettel.
Nem úgy értem ezt, mintha rideg közönnyel elhallgatnák, ha valaki szép képet fest, vagy pajtáskodásból fölébe tennék a nagy tehetségnek a kisebbet. Oh, nem! Ez csak a politikában és az irodalomban van így. A sajtó emberei, akik vagy írók, vagy politikusok, vagy ami a legvalószínűbb, mind a kettő egyszerre, csak a politikára és az irodalomra ügyelnek. Hol ezt taszítják le, hol amazt emelik föl. A leesett vagy talpra ugrik, és a letaszítót döfi le, vagy legázolva marad a csatatéren. Egyesek küzdenek egymás ellen, táborok táborok ellen, s ebben a rettenetes összekavarodásban majd alul, majd fölül bukkan elő egyik vagy másik alak.
Oh, a piktoroknál nem az a baj, hanem éppen az ellenkező!
Amilyen keservesen löki oda az író-kritikus az író neve mellé, hogy »tehetséges fiatal írónk«, éppen olyan bőkezűséggel teszi meg, aki egy tyúkólat lerajzol vagy egy csőszházat, »kitűnő művészünknek«. Őneki az csak olyan, mintha valami paprikás levest mond kitűnőnek. A szárnypróbálgató piktorok tehát mind úgy kezdik itt pályafutásukat, mint nagy művészek, s az újságlapok nem restellik hozni gyakran a kisebb tehetségű kezdőkről is, például: Innocent, jeles művészünk, falura utazott, hogy ott bevégezze nagyszabású festményét, melynek címe: »Nők a teremtés előtt«. Természetes azután, hogy Innocent jeles művészünk vagy Gyárfás remek történeti festőnk (nem éppen őket célozom, csak a neveiket veszem kölcsön) elbizakodik, s ahelyett, hogy magát a festészet elemi részében gyakorolná, azon töri álmatlan éjszakákon a fejét, miképp kellene Munkácsyt elhomályosítani. (Éppen mint az irodalomban, ahol az olyan diák is tragédiákat ír, aki a helyesírással sincs tisztában.)
A kritika hibája nemcsak abban van, ha túl szigorú és igazságtalan, de abban is, ha nem tart mértéket, s nem jelöli kinek-kinek a maga helyét. A túlságos dicséret is öl.
Megállítja a festőt a haladás elején, mert megzavarja a fejét. Azonfelül konfúziót csinál a közönség közt is. Gyakran megvesz valaki egy-egy kidicsért képet, s kisül róla utólag, hogy másolás. Beszélhet aztán annak a kritika máskor! S ezáltal szenved a jó kép is, kivált nálunk, hol roppant [kevés a] képvásárló, de még a képvásárló se mind képértő.
Éppen a mostani képtárlaton történt, hogy egyik főúr megvett egy felvidéki tájképet, igen tehetséges ember művét. Másnap azonban jön az »Egyetértés«-ben a kritika, mely kedvezőtlenül szól a képről.
A főúr odaszalad a festőhöz.
– Bocsánat, uram, de ha a kép ilyen, hát nem tartom meg.
A festő hánykolódik, hogy így, hogy úgy, a gróf szava már kötelező, de az nem akar arra hajtani, és hazamegy.
A piktor kétségbe van esve, mit tegyen. Végre elpanaszolja baját a kritikus barátjának, ki fogja magát, s egy másik lapban reggelre valóságos dicshimnuszt zeng a képről.
A főúr jön mindjárt reggel:
– Bocsánat, uram, de ha a kép ilyen, hát mégis megtartom.
A jámbor közönség komolyan veszi néha a sajtót, még akkor is, mikor az maga-magát sem veszi komolyan. Azért hát több tárgyilagosságot és mértékletet, urak, ha nem is a festők, de a közönség kedvéért.
Mert mit tegyen a szegény vásárló? Csak nem mehet minden adás-vevésnél Andrássy Manótól kérdezősködni. Elindul jóhiszemben utánatok.
Bár tagadhatatlan nagy lendületet vett utóbb hazánkban a képzőművészet, mégis talán túlságos az aggodalom, hogy túltesz a szépirodalmon.
A műtárlaton egy egész esztendő produktumait látjuk együtt egyszerre, míg az irodalom folytonosan termel. Minden hét (némelykor, kivált karácsony táján minden nap) meghozza a maga irodalmi eseményét.
Lapunk múlt számában a Nemzeti Színház premierjéről, az »Egy asszony történeté«-ről írtunk, azóta megint volt egy premier a Népszínházban, Rákosi Jenő »Magdolna« című paraszt-tragédiája.
A szerző, úgy látszik, a Tóth Ede és Csepreghy óta stagnáló népszínművet akarta új, változatosabb keréknyomba zökkenteni a »Magdolná«-val, ami dicséretes szándék, mert a gatyás darabok örökös falusi bírái, bakterei és cigányai már nagyon egymás képére kezdtek ütni, hanem az érdemes szerző a túlságosan drasztikus momentumokat vette a városi népéletből, s művével ezúttal nem ért célt.
Az irodalmi és tudományos mozgalmak között legnagyobb érdeklődést keltenek a készületek a trónörökös vállaltához, az »Osztrák-magyar monarchia írásban és képekben«, melyből január után fog megjelenni az első kötet. E nagy pompával és költséggel kiállított műben fog végre kitudódni az osztrák résszel való összehasonlítás alapján, hogy csakugyan olyan nagy haladást tettek-e művészeink, mint aminőnek kürtölik?
Ez a könyv az, ahol legkönnyebben lehetne megverni a németet. Majd meglátjuk.
Az Akadémia csarnokaiban arról folyik a szó: »Ki a vivat?«
A Lónyay halálával megüresedett elnöki székre szemelgetnek embert. Azelőtt ez mindig könnyű volt! Egy-egy alak úgy kimagasodott, hogy nem kellett disputálni, ki az érdemesebb elnöknek. Ma a törpe korszakban nagyon is megoszlanak a vélemények. A komoly tudósok el-eltűnődnek rajta, s talán még a gombjaikon is találgatják: »pap, – katona akarom mondani: Trefort-e, Ipolyi, Haynald vagy Pauler-e? «
Isten neki, mondjuk, hogy: Trefort.
