ÚJ MECÉNÁSOK
ÚJ MECÉNÁSOK
A Műtárlatnak sok a látogatója. A képek iránt fel van költve az érdeklődés a középosztály köreiben és a pénzarisztokráciánál is.
A szobadíszítés mindinkább divatba jövő, már majdnem túlságos luxusa a majolika edényeknél nem állapodott meg, hanem elment az eredeti festményekhez is.
Még csak tíz év előtt nehéz lett volna elhitetni a középsorsú magyar emberrel, hogy a festett tehén többet ér, mint egy igazi tehén. Ma már benne van nyakig az emberiség a képkultuszban. Sőt maga a derék püspök: Iponyi Arnold sem ellenzi a vallási dogma elleni vétséget, hogy »faragott képeket ne imádj«. Inkább ő izgat legjobban az ellenkezőre.
Egész kis vagyont nyel el egy-egy kép. Haynald tízezer forintot fizetett Munkácsynak a saját arcképeért. Akik látták, azt mondják: »Szegény Haynald, de nagyon megváltozott, mióta holt hírét költötték!« Tisza Lajos gróf arcképét ötezer forinton rendelte meg Benczúrnál Szeged városa. Aztán az is csak térdkép lesz. (Legalább már egy lovat is festhetett volna alája ennyi pénzért – gondolják Szegeden.) Szapáry Gézát is Benczúr festette ugyanannyiért, de nem Fiume rendeletére. A Műtárlaton ott látható Andrássy Gyula is. Valaki, aki jól megnézte, nagyon hibáztatta a festőt, miért örökítette meg oly élethíven.
– Hogyan? Hisz ez csak érdem lehet!
– Igaz, de Andrássynál kivételt lehetne tenni, hadd maradna ő meg az utókor előtt komoly alaknak.
Hanem akármennyire terjed is a képszeretet, olyan arányokat öltve, hogy tíz év múlva már a falusi csűrök is Mesterházy freskóival lesznek díszítve, annyi esze mégis megmaradt a magyar mecénásoknak, hogy a legolcsóbb képekhez húz a szívök. Mindenik olyan képet akarna, akinek a festője még csak majd ezután lesz világhírű. Ezért aztán nagy kelete van a zsöngéknek.
Szegény Telepynek sokszor megfájul a feje, mikor az egyes »venni szándékozók«-kal konferál. Bosszankodik, de amellett mulat is.
– Mennyibe kerülhet egy olyan kép? – kérdezi Pulszky arcképe előtt tegnap egy sovány vézna emberke. – Szeretném magam én is levétetni.
– No, úgy öt-hatszáz forintba belejön.
– Nagy pénz! – mond az orrát megvakarva. – De hátha a vásznat én magam adnám hozzá? Mert vászonkereskedése van a sógoromnak a Király utcában.
Egy fiatal házaspár körülbelül szinte a Király utcából Spányi »Éji táj« című képét nézegette sokáig éldelegve, közelről-messziről, oldalt.
–Pompás ökrök, kedves állatok! – mondá a férj.
A képen ugyanis nehány jámbor poétikus ökör fehérlik ki az éj leeresztett fátyolán át.
– Mily hűséges, mily proporció! – felelte az asszonyka. – Szinte hallani lehet a kérődzésüket.
– Vegyük meg a képet, Geraldine… keressük fel Telepyt.
Telepyt nem nehéz megtalálni, festő társaival beszélgetve mindég ott sürög-forog e bájos festett világban, ahol egyszerre süt a nap és hold, egyszerre van tél és forró nyár, zöld lombok, hófedte házfedelek mosolyognak le a falakról.
Oh, ezek a képek minket laikusokat csak gyönyörködtetnek és elszórakoztatnak, de nekik magoknak megszólalnak. Ők látják szégyenkezni azokat, melyek nem részesülnek figyelemben; valami komor árnyék ül a legderültebb képen is. És látják azokat, amik kevélyen terpeszkednek ott a falon tündöklőn, dicsekedőn: »Mi rajtunk a király szeme is megakadt.«; »Minket megvettek.«; »Bennünket bámulnak«. A lenézett lángész keserű gúnyja, a felkapott üresség pöffeszkedő vigyorgása ömlik el láthatatlan formában egy-egy képen.
Ezek a képek nekik nem képek, hanem emberek: magok a művészek, akik kiálltak megmérkőzni. – Ezek az alakok a képekben csak az ő fegyverhordozóik, s ezek a zord mezők valóságos csatamezők.
De íme a házaspár már megtalálta Telepyt, és szerencsésen elfogta.
– Kérem, ezt a képet szeretnénk megvásárolni.
– Melyik képet?
– Az éji tájékot.
– Igen helyesen. Csinos kép!
– Remélem, nem lesz drága?!
– Biz az nem lesz olcsó… Spányinak már nagy neve van.
– Név? Mit tesz a név? Nevet mindenki választhat, aminő neki tetszik. Egyébiránt úgy százötven forintig szándékozom elmenni.
– Félek, akkor nem lesz öné a kép – mondja Telepy flegmával.
– Mit? Nem lesz enyém a kép? Miért nem? Kép, kép, én nem kötöm magamat hozzá. Hanem tudja, az ökrök miatt szeretném. Mert az apám ökrökkel kereskedett. Családi képnek szeretném. Tudja, kegyelet az apám iránt. Hanem mondhatom, hogy százötven forint nagy summa. Azt kevés ember teheti, hogy egy képért annyit kidobjon. Nos, én nem sajnálom, és szívesen áldozok a hazáért. De ami sok, az sok. Én értek hozzá. Hiszen csak a múltkor vettem egy Meissonier-féle képet. Igen, nekem otthon egy Meissonier-képem van.
– Egy Meissonier-képet vett ön? Akkor csodálom, mert Meissonier-féle képet nemigen lehet kapni ezer forinton alul.
– Az enyém négyszáz forint volt.
– Figyelmeztetem önt – vágott közbe Telepy gúnnyal –, hogy a Meissonier-képekről igen csinos másolatok szoktak készülni!
– Másolatok? Hogyan? Csak nem állítja ön – förmedt fel a fecsegő mecénás –, hogy az én képem egy kópia?
– Nem állítom, uram, mert nem láttam, de megeshetett.
– Az lehetetlen! – kiáltott fel hadonázva. – Az képtelenség. Én tudom. Biztos kézből vettem két évi jótállással, hogy valódi Meissonier-kép.
– No, ha két évi jótállása van – nevetett fel Telepy jóízűen –, akkor hagyjuk ezt a diskurzust két év utánra.
S ezzel ott hagyta az egykori ökörkereskedő fiát, aki a feleségével újra visszament az »Éji táj«-hoz, s amint epedő tekintettel újra meg újra nézegette, hol ócsárlólag, hol dicsérőleg kaffogott közbe: »Van benne sikk, van benne hangulat, Geraldine.« Majd megcsóválta vörös fejét, s ha idegen nézők közeledtek, felkiáltott: »de mily idea az, hogy éjjel fessen le valaki egy tájékot, amikor minden fekete«. Behunyta az egyik szemét, s úgy hunyorgatott rá ernyőt csinálva az aranygyűrűs kezével: »te, Geraldine, mit gondolsz, hátha még ígérnék rá öt forintot?«
Nem tudom, mit gondolt Geraldine, de mikor ma délután újra elnéztem a képtárba, az új mecénást a tegnapi pozitúrában találtam ott – lehet hogy még mindig az öt forint felett tűnődött.
