A DERÉK BASSÓ
A DERÉK BASSÓ
Ez volt a címe abban a nagy házban, ahol mindenkit jobban titulálnak egy fokkal, mint ahogy dukál.
Hiszen mindenki tudja, melyik ház az.
Mikor először lettem bejáratos az ő folyosóira, mindjárt a legelső napon feltűnt nekem egy szép arcú, méltóságos, kevély magatartású úriember. Szürke házisapka volt a fején, s amint hideg, szenvtelen tekintettel járt-kelt ott a többiek között, az a gyanúm támadt, hogy ez az egész ház talán mindenestül az övé, s az ország csak úgy bérli tőle.
– Ki ez a hatalmas úr? – kérdem a képviselő ismerőseimtől.
– Ez Regele, az irodaigazgató.
Hosszú esztendők sora után, mialatt ott sok bolondot összebeszéltek, én pedig sok bolondot összeírtam, egy napon felfödöztem egy magas, sovány embert, aki némelykor szerényen suhant el a folyosókon. Úgy rémlett nekem, mintha már azelőtt is mindig itt láttam volna, de figyelmem folyton kikerülte.
Beteges, vékony ember volt, szelíd, hosszú arcán bágyadt mosoly fénylett, szemeiben melankólia bolyongott.
– Ki ez? – kérdeztem sorba a képviselőktől.
Senki sem tudta. Körülbelül mind azt felelték: »Én is látom már évek óta, de bizony nem tudom, hogy mi dolga van itt«.
Ebből azt magamtól kitaláltam, hogy okvetlenül ennek kell a képviselőházi könyvtárnoknak lenni.
Az volt – a derék Bassó volt.
Azontúl aztán gyakran láttam mindig a könyvei környékén a keresztfolyosón, a könyvtárszobában vagy a büfében. (Jó gondolat, hogy à la vicomte Letorrieres együtt vannak itt a könyvek a boros palackokkal, minélfogva e helyen együtt vannak a képviselők is a könyvekkel.)
Nagy szeretettel sürgött-forgott szekrényei közt, meg-megnézegette, nincs-e repedés valamelyiken. Egyszer kitört az üvege az egyiknek, kétségbe volt esve, nem-e vesz el a könyvek közül, míg becsinálják. Nem veszett el.
Nyájas előzékeny modora miatt, amióta megismerkedtem vele, napról napra jobban tanultam megbecsülni a kedves szakembert, akinek egy millió könyvcím volt a fejében. Nagy figyelemmel kísérte az összes megjelent műveket a kontinensen, s valóságos lázban volt, mikor az új megrendelt műveket várta.
Annak is örülni tudott, ha valamelyik képviselő hazahozta vagy küldte a kölcsönvett könyveket. Olyan érzés volt az neki, mint akinek a gyermekei térnek vissza a nevelőből. Megsimogatta őket, leverte róluk a port, beléjök kacsintott, s csak aztán tette vissza a helyökre.
De a beteges, családtalan férfiúnak, ebből az örömből is kevés jutott, a képviselő urak nagyon ritkán hoztak vissza könyveket, mert nagyon ritkán vittek el.
Eleget búsította, hogy a könyvtárt nem igen látogatják. Ingerkedve csörgette sokszor a kulcsokat, hogy olvasót fogjon – de sikertelenül. Az utolsó időkben egy olvasószobát rendezett be az emeleten, hogy a képviselők esetleg elvonulhassanak oda, s az ülés folyama alatt is tanulhassanak a tudomány örök forrásaiból.
A búskomorság egy nemével panaszlá el előttem egy alkalommal:
– Képzelje csak, mennyire bosszantó, az emeleti szobát bezártam a múltkor, s valahol elhányódott a kulcsa.
– Igen, az valóban nagy bosszúság!
– Ejh dehogy! Nem az a bosszúság, de az, hogy az a gaz lakatos egy hétig csinálta az új kulcsot…
– Cudarság a lakatostól.
– Nem az, hanem az, hogy egy hét alatt senki sem kérte tőlem a kulcsot.
Mindenkihez jó volt a derék Bassó, olyan jó volt, mint a falat kenyér, de legjobban mégis azokat a keveseket szerette, akik a könyvtárt használták. Neki az volt a mértéke az emberekre nézve.
Berzeviczy, Pulszky, Szilágyi, Lánczy voltak kedvencei. Ha valamelyik sokáig nem jött új könyvekért, aggódni kezdett miattuk. Talán betegek, talán valami rossz munkán utálták el az olvasást. Ej, ej, mi történt ezekkel?
Szíve repesett örömében, amikor néha Tisza is kivett egy-egy könyvet.
– Nagy dolog készülődik, nagy dolog… – szólt hunyorgatva pajkosan, bizonyos titokzatossággal – a »generális« az ágyúit tömi… erősen tömi.
A legnagyobb dicséret az volt tőle, hogy valaki »olvasott ember«. Bismarckra is csak ennyit tudott mondani, ha róla beszélt.
Egyszer eltréfálóztam vele, ne higgyen Lánczy Gyulának. Nem igaz ám az, hogy ő olvas, csak úgy a látszat kedvéért szedi hóna alá a tömérdek könyvet, hogy imponálhasson velök a többieknek, s azután visszaadja érintetlenül.
– Nem, nem – felelte elkomorodva –, én bízom benne.
Nem akarta feladni Lánczy Gyulát. Jobb volt, mint a kerülete.
Lánczyt hihetőleg elbúsította, hogy kimaradt, de Bassót, merem mondani, még jobban búsította, nekem kellett őt vigasztalnom.
– Lássa, hiszen újak is jöttek. Én magam is ismerek néhány komoly törekvésű új képviselőt, akik be-bepillantanak majd a könyvtárba. Itt van, teszem azt, Neményi, Enyedi Lukács… És nini, itt van Beksics is.
– Hagyja el – felelte bánatosan. – Ő már nem ér nekem semmit. Beksics már mindent átolvasott.
Ennyire híve volt könyveinek és hivatásának a javakorában lévő rokonszenves férfi, kinek ma szomorú halálát közlik a lapok.
Nyugodt természetéről ítélve, ki hitte volna, hogy e zajtalan, csendes élet úgy fog végződni, hogy ő maga vet véget annak.
Azokból a sok könyvekből tanulta volna ő meg ezt a halált?
Nem valószínű.
A csillagokban volt ez így megírva. S a csillagokban senki sem olvas.
