A HÉT TÖRTÉNETE
A HÉT TÖRTÉNETE
[nov. 8.]
Mint ahogy februáriusról mondják: ez az a hónap, amelyikben legkevesebbet beszélnek az asszonyok, mert ez a legrövidebb, úgy mondhatnám én, hogy ez a legrövidebb hét, mert egy nap a halottaké belőle.
Ilyenkor az eleven város kizarándokol a város előbbi lakóihoz a holt városba, ahol az a szó van felírva: »Feltámadunk«.
Sohasem bírom megérteni, miért biztatják a halottakat azzal, hogy feltámadnak. Hátha azok éppen amiatt nem alhatnak ott békén? Mert ki tudja, akarják-e ők azt?
Mindenki kedveseihez siet, azokhoz a legkedvesebbjeihez, akikben már nem fog csalódni. Fogat fogat után robog ki a Kerepesi úton. Viszik a gazdagok a koszorúkat. Fekete ruhába öltözött hölgyek ülnek a duzzadó kocsivánkosokon. Ennek a napnak a fekete ruha a divatja. Apró gyermekeit viszi ki az apa: azok vidám mosolygó arccal kocsikáznak a – mamához. Nem értik még szegények, hogy mi az.
A nem gazdagokat egyszerűbb járművek szállítják. Omnibuszok, lóvonatos kocsik, amelyekre egy új táblácska kerül most: »Kerepesi sírkert«. Csupa szomorú arcú nép tömi meg a kocsikat. Ezek igazán gyászolni mennek. Hát még azok, akik gyalog fáradnak ki!
Gyermekek, apák, anyák nagy koszorúkat cipelnek felváltva, hogy mindenkinek jusson a teherből. Ezek már értik, hogy hova és miért mennek!
Messze az egész vonalon, mindenütt koszorúkat árulnak öregasszonyok, szegényes kalmárok. Kinek-kinek az erszényéhez képest. A gazdagok fájdalma drága eleven virágokból van fonva, a szegényeké papirosból!
Az őszi napfény, mely ma is csak úgy mosolyog, mint bármely más napon, szinte bántó. Jobban esik most, ha minden mogorva szürke, mint a sírkövek a temetőben.
Oh, milyen mélabús kép ez itt! Az ezer meg ezer egymás háta mögül előkandikáló sírkereszt, melyeknek egyforma volta a halál egyhangúsága.
A szív itt összeszorul, s az elmét lehúzzák ezek a rögök a mulandóság eszméjéhez. Itt nem lehet egyebet csinálni, mint egészen csak őróluk gondolkozni, őróluk, akiknek már semmi bajuk sincs.
A fák gallyai fázékonyan zörögnek össze, s a sárga levelek odahullanak a sírok pompája közé. A feketébe öltözött embertömegek egészen ellepik a halottak csendes hazáját. Mindenkinek van itt valakije. Mindenki emlékezik. A leeresztett női fátyolok átnedvesülnek a könnyektől, az erős férfiak kevély dereka megtörik.
Olyan is van, aki csak kíváncsi bámulónak megy ki, s ez érzi magát a legelhagyottabbnak. Hiszen az is még valami, akinek a föld alatt van valakije! De hát akinek senkije sincs, sem ott, sem itt!
Az is kijön ide, s azt a tanulságot meríti, mikor végignéz az impozáns bús képen, a fényben fürdő sírokon, hogy:
»Ezek valaha mind bent a városban laktak, és pirosan, életkedvvel járkáltak az utcákon, éreztek, gondolkoztak, búsultak és örültek, és most ott fekszenek némán, mozdulatlanul. És azok is, akik most eljöttek ide látogatóba, mind ide jönnek apródonkint feküdni hozzájuk!«
Igen, ezek mind, akik itt járnak-kelnek, ezek az öregasszonyok és szép asszonyok, ezek a főurak, gavallérok, proletárok, szerencsétlenek, boldogok, szerelmesek, uzsorások és adósságcsinálók.
Hiszen még itt sincsenek, csak idenéztek, s máris majdnem egyformák kezdenek lenni. A gavallér ajkán megfagy a bók, a szép asszony nem tud kacsintani a szemeivel, az úr nem biggyeszti el ajkát kicsinylőleg, az üzletember nem fürkész adósai után. Búbánat, megalázkodás, magábaszállás van minden arcon.
A halál egyenlővé teszi az embereket. Őnála ez a törvény.
Ha az ő birodalmába lépnek, úgy látszik, még az élőkre is ránehezül súlyos paragrafusa.
Hát a nagy emberek hol feküsznek?
Itt vannak ők is. Deák, Kisfaludy, Batthyány, Vörösmarty, amott Pákh Albert, Tóth Kálmán – és a többi, meg a többi…
Egész életükben küzdöttek, különböző nemes célokért.
S mégis egyet értek el valamennyien.
Egy-egy követ.
*
A király egész héten idehaza volt, aminek mindig nagy a látszata. Pezsgővé lesz az élet Budán és Gödöllőn. Kivált mert most közbe esett Szt. Hubertus napja is. Nagy rókavadászattal ülték meg, mint rendesen. A »meet«-re megjelentek az udvar összes bolygói, de bizony mindössze csak két rókát láthattak. (Mennyivel több róka mulatozik az audienciákon Budán!)
Mióta itt időzik a király, érdekes vendégeket is kapott: a japáni urakat, kik a magyar honvédséget jöttek tanulmányozni – állítólag.
Ki is tanulmányozták – két nap alatt. (Nekem olyannak tűnik fel, mintha ebben már benne lenne a kritika is.)
Különben a jó japániak megnéztek minden látnivalót, s úgy távoztak el, ahogy ötven év óta minden idegen, hogy »el voltak ragadtatva«.
Természetesen! Hiszen itt minden olyan nagyon szép!
A japániak ittlétekor fölelevenült a Pulszky Ferenc jó adomája, hogy a mikádó reformokat akarván behozni a vallás terén is, a küldöttséget utasítá, hogy nézzenek ki Európában valami jó vallást.
A küldöttség legelőször Magyarországból referált:
»Felség! Találtunk egy olyan vallást, amelynek egy csalhatatlan embere van, de az nem lakik bent az országban. Ez nekünk való lesz«.
Alighogy megkapta a mikádó ezt a staféta levelet, rá néhány órára jön egy másik levél:
»Felség! Ne határozzon semmit. Egy másik jobb vallást is találtunk. Mert annak minden embere csalhatatlan«.
Ebből aztán mindenki okos lehet, hogy bizonyosan az Akadémiát látogatták meg és ott bukkantak rá a kálomista vallásra.
Maguk a japáni urak (akiket igen szívélyesen vendégelt meg őfelsége) vidám, kedélyes és értelmes emberek. A francia katonatiszti ruhához hajszálig hasonló egyenruhát viselnek, s alig különböznek valamit az európai uraktól, csupán szemeik különös vágása teszi arcukat idegenszerűvé.
Ennyi kevés különbségért bizony nem érdemes a glóbusz másik oldalán születni!
*
A fátum azt akarta, hogy az egész hétről csupa szomorú eseményeknek legyek krónikása.
A magyar közélet egyik legkiválóbb alakja, Lónyay Menyhért dőlt ismét sírba.
Az 1867-i minisztériumból, melyet a »nagy emberek minisztériumának« neveznek, már csak Andrássy Gyula gróf és Horvát Boldizsár vannak életben.
Ő volt a harmadik.
A politikától visszavonult néhány év óta (a mi alkotmányos életünk gépezete gyorsan koptatja az embereket), de a pénzintézeteknél, az egyháznál és Akadémiánál még mindig tevékeny részt vett.
Dolgozott, tervelt, tanácskozott örökösen.
Maga a halál is csak ott kereste, és ott találta meg a zöld asztalnál.
