A MAI TÁRGYALÁS • Nyíregyháza., júl. 30. [júl. 31.]
A MAI TÁRGYALÁS • Nyíregyháza., júl. 30. [júl. 31.]
Menjünk most át a legerősebbre.
Akármilyen népszerűtlen volt is Eötvös Nyíregyházán, mégiscsak ő volt a legérdekesebb.
Ha nem előzte volna is meg az országos nimbusz, karöltve az országos szemrehányással (mert annak veszi legrosszabb néven a közvélemény, ha ellene dolgozik, akit legtöbbre néz; a nagy népszerűtlenség és a nagy népszerűség csak egy hajszálnyira van egymástól), ha, mondom, nem előzte volna is meg Eötvös itteni szereplését az országos hírnév, nagy elméjének, éles, megkapó logikájának annyi jelét adta már e tárgyalás alatt is, hogy méltán fel volt csigázva mindenki, hogy ő mit fog mondani.
Már nyolc óra után tolongott a nép a megyeháza tájékán, az őrök alig bírták feltartóztatni a tömeget, mely jegy nélkül is tódult a hallgató terembe. Nők is nagy számmal sereglettek.
Már reggel el volt terjedve a hír, hogy a Tátrafüreden időző alispántól, kivel táviratilag tudatták Heumann tegnapelőtti beszédének sértő passzusait, sürgöny érkezett, s ennek alapján ma újra úgynevezett »jelenet« lesz a tárgyaláson. Alkalmasint a legutolsó jelenet.
És úgy is lett.
Az elnök szarkasztikus hangon utasítja a jegyzőt az alispáni hivatal értesítésének felolvasására, hogy a tiszti ügyész megindítja a rágalmazási pert Heumann ellen.
…Még egy utolsót suhogott a tekintetes vármegye ostora. Még ütött egyet.
Heumann elsápadt és összeesett. Mintha érezné a felolvasás alatt lassan-lassan vállaira nehezedni azt a rettentő súlyos kezet, melyet királyok, kormányok nem bírtak megzabolázni sokáig, mely a századokat is visszalöki, ha neki tetszik…
De aztán mégiscsak kiegyenesedett Heumann is, rektifikálván némileg előbbi sértő állítását, mely nem annyira személyekre vonatkozott, korainak mondotta a rágalmazást, mert, amint éllel odavágta: »még előbb lesz alkalmuk az illetőknek magukat felsőbb fórum előtt kimenteni az általam felhozott adatok terhe alul, csak azután lehet szó: rágalmazás volt-e vagy sem? «
Csak ezen incidens után kezdett beszélni Eötvös.
Beszéde rendkívül részletes volt, s magába foglalta az egész anyagot.
Eötvös előtt semmi írás sem volt. Csak néhány rövid jegyzet, a slágvortok. Egész beszédje fejében volt, s látszott, hogy nem egy dolog a kiszámított kereten túl ötletszerűleg kerül beszédébe, s ezek hatottak a legjobban.
Eötvös minden fényes tulajdonságának mintegy lerakódó helye volt ez a beszéd. Majd a vezércikkező Eötvös volt, majd a tárcaíró Eötvös. Némelykor a humor aranyozta be átmeneteit, majd kivált beszéde vége felé, gazdagon bugyogott fel belőle az őserő, magvas gondolatokban, eszmékben, sőt megcsillant ajkán a magasabb pátosz, s tagadhatatlan, hogy a hallgatóság elragadtatással csüggött rajta, mégha nem osztotta is nézeteit.
Mert nem osztotta.
Ha a sztenográfusok ráérnek hátra is figyelni, sokszor jelezhették volna a »mozgás«-t, meg »ellentmondások»-at. Volt Eötvös beszédében sok vaskos és darabos részlet is, ami nem egyszer mozgást idézett elő, s midőn a hulla agnoszkálásnál jelen volt Székely Ferenc királyi ügyészről megjegyzi: »ezentúl nincs többé joga arra, hogy az ügyészség hivatalában még tovább is helyet foglaljon«, az elnök is kénytelen rendreutasítani.
– Annak megítélése nem tartozik a védő úrra.
– Véleménymondás jogomban van – felelé Eötvös.
– De a sértés nincs jogában.
Eötvös beszédje nem az a sablónszerű beszéd volt, mely bármi tekintetben is hasonlítana a világhírű perbeszédekhez. Eredeti beszéd volt minden ízében, erőteljesebb, szebb ezeknél, de kevésbé meggyőző. Mert a szónok merészen bánt a kezei közt levő anyaggal, át meg átgyúrta az anyagot, s mintha saját elméjének telne gyönyörűsége a szellemi elkalandozásban: szeszélyes alakzatot csinált abból.
Kimondta, hogy ő nem a közvélemény végett kívánta tárgyalni ezt a pört. A közvéleménynek semmi köze az igazságszolgáltatáshoz. Ha a nép elfogadta volna a kiabálók közvéleményét, akkor már régen rövid processzust csinált volna.
Ő azért egyezett bele a tárgyalásba, hogy hadd lássa hát a bizonyítékokat.
(De azért most egészbeszéde mégis a közvéleménynek szól.)
Gyönyörködik az ellentétekben, s így szól: »ebben a perben van tettes, de nincs tett«.
A közönség a fejét rázza, s hallik imitt-amott:
»Ellenkezőleg, ebben a pörben van tett (mert Eszter csakugyan nem él), de tettes nincs«.
Élesen, jóízűen és az ő egyszerűsége imponáló hatalmával terjeszkedik ki a mulasztásokra, melyek a vizsgálatnál történtek, sejtetni hagyva, hogy azok bűnök.
Hangsúlyozásában egy egész művészet van, hol rideg, hol kedélyes, hol erős, majd ünnepélyes, néhol zordon.
E hangsúlyozás teszi azt az óriás effektust, hogy a legegyszerűbb szavai megzsibbasztják az idegeket.
Mikor kezdi:
»Pedig ha nem Solymosi Eszteré volt a hulla, hát akkor kié volt?«
Megdöbbentő csend támadt e kérdés után, mintha a velőkig hatott volna, s még sokáig bong: »kié volt?«
Az első szünet után, mert három szünet is volt közbe, átment az orvosi részletekre, elmondva azokat, amiket a dadai memorandumból már ismerünk. Csakhogy most még bővebben felhasználva a tárgyalás összes hasznavehető anyagát.
Ebbeli fejtegetései egészen tárgyilagosak, csak néha-néha nyúl a gúny ecsetjéhez és az orátori festékhez. Trajtleréket erősen megfojtogatja, amit elhisz neki mindenki, de mosolyt csal az ajkakra, hogy pápai csalhatatlansággal (amely fórum ellen pedig az egyetemi tanárok sem mertek nyilatkozni), az országos közegészségügyi tanácsot egyszerűen naivnak nyilvánítja.
(Egy hang a közönségből: Ez a rövid processzus!)
Magáról a holttestről rendkívül hosszan beszél, majdnem szárazon. . , de mégsem úgy, a száraz előadás művészetével. Nem egy helyütt plasztikus szépséggel domborodik ki, amit bizonyítani akar. Egy kis apercu néha, jó helyre vetve, életet ad a száraz értekezésnek.
Nagy mozgást idézett elő, midőn Kozmának köszönetet mond a magyar igazságszolgáltatás becsületének megvédéseért. Általában el lehet mondani, hogy monumentális e beszéd, mely Magyarország ügyvédi karának büszkeségére szolgálhat, s melyhez fogható ügyvédi szónoklat, még e században nem mondatott se itthon, se egyebütt.
