AZ UTOLSÓ NAP
AZ UTOLSÓ NAP
Nyíregyháza, júl. 31. [aug. 1.]
Eötvös Károly monumentális beszéde – mely messze felülmúlta még a hozzá kötött várakozásokat is – nagy szenzációt keltett Nyíregyházán azok előtt, akik közvetlenül hallották. Egész tömegek várják a lapárusító fiúkat az utcákon, hogy nyomtatásban is olvashassák.
Eötvös munkatársa a »Pesti Hírlap«-nak, s épp azért nem akarom újra meg újra ecsetelni azt az elragadtatást, melyet még azoktól is kivívott, kiket a remek beszéd bámulatba ejtett, de meg nem győzött.
Mai nap folyamán minden oldalról (azazhogy csak egy oldalról) tömegesen érkeznek hozzá az üdvözlő sürgönyök még külföldről is. Maga Korniss elnök is élénk elismeréssel nyilatkozik magánkörben. a hatalmas beszédről.
Eötvös a rendkívüli hosszú előadás után éppen olyan üdének, rugalmasnak érezte magát, mint egyébkor. Egy csöpp kimerültség sem látszott rajta, s este egész pihent ésszel adomázott magánkörben, rendes szokása szerint, miután előbb még a rengeteg halmaz gyorsírói jegyzetet át is nézte, és kijavította.
Saját állítása szerint sokat nem mondott el, amit még szeretett volna, de már az idő előrehaladottsága nem engedte.
Érdekes volt a beszéd alatt az öreg Scharf, ki feszülten figyelt minden szavára, s egy darabon bizonyos elégedetlenséggel hallgatta; hanem mikor aztán Eötvös belemelegedett, s a Móric gyerek dolgait kezdte festeni, egyszerre felvillogott az öreg szeme, majd pedig könnyekkel telt meg, alig bírta törülgetni vörös kendőjével.
– Igaz! Minden szava arany! – motyogta közbe.
Mikor pedig vége volt a beszédnek, s elvezették, így szólt útközben az őrnek:
– Úgy tetszik nekem, mintha én beszéltem volna ki magamat.
(S ezzel jóvátette a tárgyalások elején elejtett mondatát, hogy »jobb is volna, ha magam védeném magamat«.) Eötvös beszédére választ engedett az elnök Szalay Károlynak, aki már pénteken fogas prókátornak bizonyult.
Ma fél kilenckor kezdett beszélni hasonlóképpen nagy közönség előtt, mely ma megint megtöltötte zsúfolásig a termet leginkább azért, hogy még egyszer utoljára lássa a saktereket.
Szalay mindenkit meglepett jó riposztjaival. Tiltakozik a közönség ki-kitörő helyeslése mellett a »kikészítés« divatba hozott értelmezése ellen, s bizonyítja, hogy keresztény tanúk vallottak zsidók mellett, de zsidó tanúk nem vallottak keresztények mellett, valamint keresztény tanúk saját maguk ösmerték be, hogy hamis tanúk voltak. Ki készítette ezeket hát ki, ha nem a zsidók?
Azután a vérvádat bizonyítgatta. Számos kútfőket hozva fel, részint pedig redukálva a védők ellenkező irányban felhozott forrásait.
Beszédje eleinte higgadt és nyugodt volt, de a közepe táján, újra átcsapott. a szenvedélyeskedésbe, s Eötvöst azzal vádolta, hogy Smilovics csak akkor vonta vissza vallomását, mikor már előbb Eötvössel értekezett.
Izgatott mozgás és hullámzás volt észrevehető a közönségben.
– Nem igaz! – méltatlankodik Eötvös.
Az elnök megrótta e kifejezést.
De később meg kellett róvnia Szalayt is, ki megint átcsapott a keresztnek a sakterkés elleni harcára, s élénk színekkel ecsetelte a szemitizmus rombolásait.
Mikor pedig később a »gyilkos vádlottak«-ról kezdett disszertálni, Braun sakter, ki már egy hónapon keresztül beleélte magát a törvényszéki prakszisba, felállt és tiltakozott Szalay sértései ellen.
Szalaynak Eötvös felelt legelőbb. Cáfolgatott egyet-mást azok közül, amiket elmondott, de bizonyos fumigáló modorban. Mikor felállt, a közönség egy része tüntetőleg távozott a teremből. Azután Heumann szólt még nehány szót a maga védelmére, állítván, hogy ő Smilovicscsal már csak a vallomás visszavonása után beszélt.
Funták erős bariton hangját is hallottuk még. A Pestre utazott Friedmann nevében utasítja vissza Szalaynak Friedmannra vonatkozó állítását.
Az elnök még egyszer nevenkint szólítja a vádlottakat: »Van-e valami mondanivalójuk?«
Egyiknek sincs.
Az óra már dél felé jár az átelleni tornyon.
Az elnök feláll, rákötözgetve a spárgát a nagy iratnyalábra, s végképp befejezettnek nyilvánítja a tiszaeszlári ügy végtárgyalását.
A közönség megkönnyebbülve tolong ki a teremből, majd a rabok is elhúzódnak, hogy vissza ne térjenek ide soha többé. Azután a védők cihelődnek fel, végképp a szomszéd kisterem ajtaján kopott szalonrokkjaikban, melyek mind újdonatújak voltak az első napon.
