A T. HÁZBÓL [okt. 9.]
A T. HÁZBÓL [okt. 9.]
Vannak a tisztelt Háznak játszi napjai, amikor még Éles Henrik is édesen meghallgatott orátor. Vannak játszi napjai, mondom, amikor még a Gury erkölcstana is érdekfeszítő téma.
De a nagy témákhoz nagy alakok kellenek. A »Ház« óriási mértéket alkalmaz szónokaira ilyenkor.
Ki kellene függeszteni az elnöki katedrára nagy betűkkel:
»Kis emberek most meg nem hallgattatnak«.
Triccs-traccs folyik a padokban, míg a kisebb szónokok kiadják a mérgüket. A tisztelt Ház fele náthában és borzasztó köhögési rohamokban szenved. S mintha a torkukat kezdené csiklandozni az unalmas szónoklat, egyszerre krákogni, prüsszögni, köhögni, ásítani, nyújtózkodni, izegni, hánykolódni kezd az egész törvényhozó test, úgyhogy valóságos macskamuzsika mellett beszélnek a kisebb kaliberű emberek.
Pedig ezeknek is van ám mondanivalójuk néha-néha; mert hiába Magyarország az a föld, ahol bővében vagyunk az originális tehetségeknek.
Itt van, teszem azt, Polónyi Géza. Addig-addig gondolkodott, hogy miképp kellene nyélbe ütni a Monarchia békéjét, s miképp kellene behozni a horvátokat újra a Házba, hogy kitalálta, miszerint le kell tiltani az ötforintos napidíjakat.
Ez volna az igazi nemzeti bosszú. Polónyi az életből meríti érveit. Ő ennél nagyobb büntetést nem ösmer. Letiltás, végrehajtás, ez cseng-bong az ő fejében. Letiltás, végrehajtás! Ezzel el lehet igazítani mindent, mindent a világon!
Felbosszantotta ez a csizmadia politika Csernátonyt. Egy gentleman nem tűrhet ilyet. S dacára annak, hogy a tarka kabátja volt rajta, (mert a tarka kabát csak folyosói diskurzusokra való), mégis felállt, s mint mindent, amit ő csinál, bizonyos eleven formába öntötte.
– Azt kérdem az elnök úrtól, megüzenték-e a horvátok, hogy nem vesznek részt az üléseken?
Az öreg Péchy zavarba jött:
– Nem üzent nekem egy lélek se.
– No, hát csak ezt akartam mondani.
Polónyi nagyot bámult ezen az epigrammán. A Ház mosolygott. A karzat nem értette. Hanem azért ez volt ma a legkedvesebb, legpikánsabb incidens.
Azután Orbán Balázs mondott csinos beszédet, mialatt megkívánták a képviselők a dohányzást, s kijöttek a folyosóra.
Tiszát valami deputáció nyomorgatta a miniszteri szobában: bizonyosan hoztak valamit, és nem kértek, mert csupa jól táplált kövér hazafi volt, s akinek e tekintetben már praxisa van, az jól tudja, hogy a kéregető deputációk rendszerint sovány egyénekből állanak. Ezeknek, ha kell is valami, hát bizonyosan külön törvényszék vagy telekkönyv s több efféle.
A folyosói élénkség némileg ellensúlyozza a felhős borongós időt, mely nyomasztólag hat a kedélyekre.
Tarkábbnál tarkább csoportok járnak fel s alá, itt-ott megállva valamely fülkében. Egy-egy tréfa röppen el néhol, másutt gúnyos szó vagy incselkedő kifejezés. Apáthy két cisztercita főpapot tart elokvenciával, kik talpig fehér szőrtalárjukban festőileg néznek ki.
Lükő azzal bosszantja a szabadelvűeket, hogy azért tették meg jegyzőnek a tót Zsilinszkyt, hogy a horvátok kibéküljenek. Odescalchy Artúr »csángó értekezletet« toborz délutánra, ahol megint építenek néhány légvárat téli szállásul az ittmaradt csángóknak.
Egy szelíd kormánypárti öregúr magyarázza hallgatóinak, hogy a horvátok közt a legderekabb hazafi Joszipovich, azt agyon kellene ütni és pulverizálni, s aztán egy-egy kávés kanállal beadni belőle minden horvátnak, hogy tanulja meg abból, mi a tisztesség.
Helfy (ki gyanússá teszi magát azzal, hogy sokat barátkozik Tiszával a folyosón) azt mondja, hogy a horvátok nagyon vitézül viselik magukat. Hanem hát könnyű nekik hősöknek lenni. Mivelhogy úgy voltak, mint a középkori bűnösök, akiket a halálos ijedség elszenvedésére ítélt a bíró, de megmondta nekik előre:
»Gyerekek! kutyabajotok se lesz, hanem hát mégis úgy teszünk veletek, mintha főbe lőnénk. A katonaság kivonul, a szemeteket bekötik, a pap megimádkoztat, s a lövés eldördül, mintha kivégezni akarnának, de hát ez mind csak tréfa«.
Természetes, hogy az ilyen kivégzendők keményen viselhetik magukat…
…De menjünk be a folyosóról, Orbán bevégezte (hála istennek), Horváth Gyula következik. (Uram teremtőm!)
Horváth Gyula mint szónok.
A »vizek istene«, mert így nevezik barátai, fekete szalonrokkot öltött reggel, és fehér nyakkendőt kötött, beletűzvén abba az arany disznófej-melltűt, ami a szerencsének kiforszírozását jelenti.
Horváth Gyulának az a szerencsétlensége, mint minden erdélyi embernek, hogy nem azt beszéli, amit ő gondol, hanem azt igyekszik kitalálni, hogy mi az, amit a többiek nem gondolnak.
Ha Horváth Gyula azt mondaná és úgy mondaná el egyszer a beszédjét, ahogy az »Angol királynő«-ben szokott beszélni az ő társasága előtt, mindenki megbámulná mennyi zsenialitás van benne, mennyi új oldalról fog föl minden dolgot.
Az ő tehetsége hasonlít azokhoz a képárusokhoz, akik vacsora közben megállanak az asztalunk előtt, s elkezdik sorba végiglapozni a kép-csomagjaikat. A képek tarka változatban elvonulnak előttünk, s mi abban oda bökhetünk valamelyikre, hogy »ezt választom magamnak«.
Ha ő felvesz egy tárgyat, meghömpölygeti elméjében, s száz alakban veti fel elénk… majd ezt, majd amazt az oldalát látjuk. Ő nem állítja meg sehol judíciuma erejével, hanem folyton forog és forog odább gazdag és meglepő alakzatokban.
Ez Horváth Gyula.
Nem lehet oly tárgy, hogy őt abban érdekes nem lenne meghallgatni, s nem lehet olyan zseniális fő, melynek látkörét egyben-másban ne tágíthatná a Horváth Gyula őserejű talentuma.
Hanem beszélni nem tud, ha nem cigarettázhatik, s ha nem körben ül előtte a kompánia, s barátságos pohár nincs az asztalon a szeme előtt.
Vontatottan ejti ki a szavakat, ilyenformán: Ezek… után… miután… Zágrábban. Minden egyes szót úgy mond ki, hogy a pont is ott látszik lenni mögötte.
Voltak azért beszédjében igen szép és figyelemre méltó észrevételek, de amelyeket nem színezett ki eléggé; különösen a Szilágyi ellen irányuló polemikus megjegyzései sikerültek, s szónoklatának az a része, melyben azt fejtegeti, hogy most már megfékezett elemekkel van dolgunk, s látván, hogy a rájuk mért törvény nekik terhes: annak a szigorán miért nem enyhíthetnénk?
De a »tisztelt Ház« már szórakozott volt, s nem figyelt oda. A szónok körülnézett, látta, hogy az emberek egymással csevegnek. Apponyi, a következő szónok keresztül-kasul jár a mediumon, s gyűrűbe hajlik itt-ott beszélgetni. Tisza is kimegy: valami új deputáció szólítja. Szapáry hátrahajlik a petrifikált mamelukokkal diskurálni. A kálomisták közt híre terjed, hogy Török Pál meghalt… a gyászhír terjed padról padra, s még ehhez az a malőr… vagyis inkább szerencse, hogy a fölgyógyult ifjabb Ráday (az én kedvenc miniszterem) belép a terembe. Sietnek neki gratulálni. Egy nagy tenyérnyi fekete Deák-flastrom van a nyakára ragasztva. (Ez az első emlékeztetés rég ideje ebben a házban a szegény öreg Deákra.)
Az emberek elkezdik egymást lökdösni: »Ninini Ráday Gida felépült«.
A szónok ezalatt folyton beszél, de mindig vontatottabban:
»De hát ki az ördögnek védelmezzem én a kormányt, ha senki sem hallgatja?«
Révedező szeme keresi a figyelőket. Hol van Aldsi? Még az is nagyon messze ül!
Siet hát ponthoz jutni. Mialatt fehér zsebkendőjét gordiuszi csomóra gömöríti össze a markában.
A szolga behozza e pillanatban kiszáradt torkának emelésére a vizet és a cukrot.
Ott áll már előtte a pohár – de hasztalan… minden késő… szárnyai összecsapódtak.
Éppen akkor fordította fel a címerpajzsot beszédje fölé: – »a miniszterelnök határozati javaslatát elfogadom«.
Utána a habarékpárt kezdett virtuskodni.
Pulszky Ágoston, majd Apponyi Albert beszélt. Ez utóbbi mély csendben. A Ház ki volt már fáradva a figyelmetlenségben, s gyönyörködve hallgatta Apponyit, ki mai beszédjével még tán Szilágyi Dezsőt is túlszárnyalta. Kerek volt, alakilag és tartalmilag mintabeszéd, s olyan pompásan, annyi hévvel elmondva, hogy még Apponyitól is meglepte a Házat. Az ellenzéki padokban viharos helyeslések zúgtak fel sűrűn, a főrendiek karzatán, hol egy csomó mágnás ült ma, nem győztek bólongatni az egyes poentírozott helyeknek. (Hja, a kék vér mégiscsak kék vér!). A karzat szép hölgyei aláhajoltak. A miniszterelnök keze idegesen futkosott a plajbásszal, a Szapáry hosszú hajából pedig egy tincs lecsúszott a homlokára, s úgy nézett ki ott, mint egy szomorúfűznek a lehajló lombja.
Mikor Apponyi elvégezte, dörgő éljenzés hangzott fel, a jegyző pedig olvasta a szekvenst.
– Polit Mihály!
– Hagyjuk holnapra! – szólt Polit, látván, hogy Apponyi után nehéz a figyelmet lekötni.
De a Ház nem engedte.
Én meg azt mondom, hagyjuk el a Polit beszédét örökre.
Az olvasó tudom meg fogja engedni.
