A T. HÁZBÓL [okt. 7.]
A T. HÁZBÓL [okt. 7.]
10 órakor kezdődött az ülés, de már tíz előtt ki volt függesztve az országház kapujára egy biztató fehér táblácska magyar felirattal:
JELA jegyek mind elfogytak.
Igazi színházi hang! Nincs billet! Van a kapus magatartásában is valami pöffeszkedés, amint hátraveti óriási fejét, mely a nagy bozontos kalpagnak miatta tulajdonképpen ott kezdődik, ahol bevégződött…
Igenis, uraim és hölgyeim, nincsenek jegyek, mert ma nagyon érdekes darabot adunk. A »horvát kérdés« eredeti vígjáték négy felvonásban.
Az első felvonásban Dávid felvonja a címereket.
A másikban a horvátok levonják a címereket.
A harmadikban Ramberg felvonja a puskakakasokat.
A negyedikben Tisza bevonja a vitorlákat.
A képviselői padok meglehetősen megteltek. A Ház összes kapacitásai fekete ruházatban fekete nyakkendővel jelentek meg, minha valami temetésre jönnének. Még Simonyi Iván is berobogott Pozsonyból. Ebből is láthatta minden ember, hogy ma itt »nagy politika« lesz.
A folyosókon síri csend. Csak Komjáthy ül ott szivarozva és évődve egy erdélyi kollegával, ki preparálni járván a kerületekben, tele szájjal hirdette többi közt, hogy mennyi adósságot csinált a kormány. Egy helyütt százhúsz milliót mondott máshelyütt ezerhatszáz milliót, harmadik helyütt megint többet, amennyi éppen a szájára jött, mire maga elé idéztette az erdélyi gubernátor, Ugron Gábor, hogy:
»Kedves komám! Egyezzünk ki valahogy ebben a dologban: én egészen a tetszésedre bízom, hogy mennyi adósságot csinált a kormány, de azt megkövetelem, ne szaporítsd és ne fogyaszd össze-vissza, hanem mindjárt annyit végy, hogy elég legyen mindenkorra, mert azt én meg nem engedem, hogy a népet bolondítsátok«.
A folyosó néptelensége is mutatta, hogy végre valahára érdekes ülés van odabent. Benyitottam az egyik írói karzatra, melynek sötét sikátorában tömérdek irodalmi felöltő lógott a fogasokon.
Az írói karzat is zsúfolásig tömve volt. A földszinten Helfy beszélt kellemesen csengő hangján, nagy »helyesek« közt és elég nagy verve-vel.
A karzatokon végtől végig fej fej mellett. Ott ül Floquet is, ahol három nap előtt elhagytuk, éppen azon a helyen. Nem messze tőle Blaháné. A túlsó oldalon a szép Palotay Piroska.
A mi írói karzatunkon az öreg Pulszky dominál, szellemesebbnél szellemesebb észrevételekkel a helyzetre. Rákosi Jenő, ifj. Ábrányi Kornél úgyszólva versenyeznek vele ott egy csoportban.
Bródy Zsigmond, aki országgyűlést jött ide hallgatni, de akaratlanul is őrájuk fordul a figyelme, bosszúsan dörmögi:
– Nem jó, ha a karzat okosabb a földszintnél!
S felkel és átmegy a másik írói karzatra, ott legalább nyugodtabban hallhatja a horvát vitát.
Tisza hidegen, közömbösen viseli magát, de annál nyugtalanabb Szapáry Gyula, mert rossz idő járt a famíliára, ha omne trinum perfectum, akkor ő lesz a harmadik halott.
Hanem prédikációs hallott lesz, ha lesz. Nagy szóbeszéddel közeledik a Halál.
Helfy szónoklata jó hatást tett az ellenzékre, a meggyőződés ereje rezgett át rajta, s komoly férfias alakban öntötte ki a nemzeti panaszt.
Tisza gyakran nyúlt a plajbászhoz, de a beszédjében csak Thaly korrigált.
Ez akkor történt, mikor Helfy indignálódott, hogy a horvátok meggyalázták a birodalomalapító Szt. Istvánnak a képét.
Mire Thaly indignálódva közbeszólt nagy derültséget keltve:
– Oho! Árpád alapította a birodalmat!
De erre meg Halász Géza indignálódott.
– Micsoda tapintatlanság! Most már az Árpád fotográfiáját is kiszolgáltatta a horvátoknak!
Helfytől Szilágyi vette át a szót. Hosszan, kimerítően beszélt és nagy hévvel, néhol eltalálva a nemes pátosz hangját is. Hatalmas erőteljes alak, az izmos vállakon nyugvó szép olajbarna fej nagy eroberungot csinált az asszonyok előtt…
Egy ilyen beszéd után – tekintettel a zsúfolt hölgykarzatra – érdemes megházasodni melegiben.
A »hogy«-ok és »miszerint«-ek nagymesterét legjobban az bosszantotta, mikor határozati javaslatának a szerkezetét támadta meg Szilágyi, gúnyosan emlegetve a grammatikáját. A miniszterelnök is arra a leghiúbb, amiben a leggyöngébb.
Oda is jegyezte izgatottan mindjárt kusza nagy betűivel az előtte fekvő fehér lapra az adandó feleletet:
»Vannak rossz és jó grammatikusok, épp ahogy vannak rossz és jó politikusok.«
A mamelukok ezt okvetlenül meg fogják nevetni: pedig hát úgy van az, hogy vannak bizony jó politikusok, de nem a rossz grammatikusok között.
Mély csendben hallgatta a Ház Szilágyit, s kivált azon a helyen, ahol Szapáry állásának tarthatatlanságát vetette fel, még a lélegzetüket is elfojtották, Ház, karzat, minden.
Furcsa az, hogy egy roskadozó bársonyszék nem csinál annyi zajt sem, mint a Günther kezében egy mozgó plajbász.
Tisza beszéde ma gyengébb hatást szült, mint egyébkor rendesen. Pedig Tiszának igaza van a horvát kérdésben. Honnan van az, hogy Tisza jobban tudja magát védeni, mikor nincs igaza, mint amikor igaza van?
Ez onnan van, mert Tisza ki akar mászni a horvát kérdésből minden áron – s ez okos dolog is –, de úgy akar belőle kimászni, hogy Szapáry is elevenen maradjon.
S itt a zátony!
Ha Szapárynak igaza volt, a magyar felirattal (s ő ma is azt állítja, hogy igaza volt), akkor mégiscsak a mi rovásunkra megy az új barátkozás, mely a felirat nélküli táblákba kerül. Akkor mégiscsak odamegy ki a dolog, hogy mi nem bírunk érvényt szerezni a magunk igazságának, a horvátok pedig még a mi igazságunkból is hozzátoldanak egy darabot a magukéhoz.
Ők először »üres lapot« kaptak, most pedig »üres táblákat«.
Mi pedig mit kapunk?
Üres beszédeket.
Tisza múltkori beszédében, mikor az ország becsületének megsértéséről volt szó, Horvátország még »belföld« volt, mely nem sérthet, csak törvényt szeghet, ma azonban, mikor Helfy azt hozta fel, hogy hátha többi nemzetiségeink is fellázadnának a címer ellen, ma Horvátország egyszerre megint »nem belföld«.
De mikor Prileszky Tádé mégis azt mondja:
– Úgy van! Igaz. Tökéletesen igaz! Ma megint felségesen beszélt a kegyelmes Urunk!
